Aida őszinte blogja

A legtöbb bejegyzés ezen a blogon évekkel ezelőtt született. Akkor még szűkebb volt a tekintetem, amivel a világra néztem, de benne annyi gondolat adott magot a mai világképemhez. Olvasom a saját régi szavaimat és érzem honnan indultam és hol tartok most. Nem tagadom meg azt a kiforratlanabb énem sem - mert minden korábbi gondolat, kérdés és vágy is én vagyok/voltam. Nem feljebb léptem, hanem a horizontom tágult. Nem „felfelé fejlődtem”, hanem integrálódtam: a régi részek nem múltak el, csak helyet kaptak bennem. És így lettem én egyre inkább egész.

Volt idő, amikor azt hittem, az élet célja a megérkezés. Egy biztos pont, ahol már nem kell kérdezni, nem kell keresni, ahol csak vagyunk. Ma már tudom: nincs olyan hely és nem is kell azt keresni. A hely maga az élet, a létezés. Az út maga a válasz. Az úton nem a cél a lényeg, hanem az, hogy minden lépésben ott legyünk... mert az út maga az élet. És én már nem csak figyelem, hanem benne vagyok - teljesen. Ez a felismerés maga a megérkezés.

Előző bejegyzésem óta, amelyben szüléstörténetemet osztottam meg, sokan írtak nekem, sok kedves szót kaptam, és részvét nyilvánítást. Hálás vagyok mindezért, mindemellett el kell mondjak valamit. Ne legyen félreértés egyáltalán nem az önsajnáltatás volt a célom, sőt egyáltalán nem kell sajnálni engem. Korábban írtam egy levelet a kislányomhoz, szeretném itt megosztani Veletek és ezután mindenki tisztán fogja látni az ezzel kapcsolatos érzéseimet.

Kislányom "születése" egy gondtalan várandósságot követően, 34+3-nál. Örökre szívembe égett ez a nap, amely egy pénteki nap volt. Ezen a napon utoljára dobbant meg a gyermekem szíve. Kislányom 2660g és 50cm volt az utolsó napon.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon én jó vagyok-e vagy rossz? Aztán felmerült, hogy a jó és a rossz mennyire szubjektív és hogyan ítélendő meg, és úgy egyáltalán mi is a jó és mi a rossz? Felmerült, hogy milyen társadalmi elvárásokhoz és normához mérten ítélkezzek én saját magam felett, vagy egyáltalán bármi/bárki felett? Mennyire kell a rossz is a jó mellé vagy fordítva? Persze kell, hiszen nem tudnánk mi rossz, ha nem lenne jó, és nem tudnánk mi jó, ha nem lenne rossz.

Évekig vegetáltam a boldogtalanság állapotában, egykedvűen hallgattam a madarak énekét, faarccal bámultam rá a természetre, a napsütésre, a világ színeire, és talán megszámolni sem lehet, hogy hányszor kérdeztem meg: "Miért?". Lent voltam, aztán még lentebb, mélypont, mélypontot követett és nem tudtam kimászni. A blogom olvasói ezt végigkövethették, mert amíg legalul voltam, dőltek belőlem a szavak, kopott a billentyűzet. Éreztem, tudtam, hogy jön majd a télre nyár, de a mikor nem volt tiszta. Vártam, de csak nem jött. Épp a reménytől búcsúzkodtam, bár még kapaszkodtam belé rendesen, amikor hosszú fehér lépcső nyílt meg előttem és én bátortalanul felléptem az első fokára. Néztem jobbra, balra, visszafelé és a lépcső tetején lévő fényesség felé is és féltem. Nem tudtam biztosan, hogy most mi fog következni, elesek-e a lépcsőn és kitörik a lábam vagy ez valami jó kezdete. Aztán engedtem a késztetésnek és megindultam, majd egyre bátrabban szedtem a lábaim. Haladtam kifelé egy olyan állapotból, amelyben évekig voltam. Elkezdtem mosolyogni, elkezdtem élvezni a perceket. Megláttam az örömöket, felnyílt bennem valami, megértettem dolgokat, megbékéltem magammal és úgy összességében történt valami törés bennem. És itt most nem negatív értelemben használom a törés szót! Hanem pozitív, csakis pozitív értelemben történt meg a törés, és hirtelen úgy érzem jobb lettem, és már látom, amit eddig nem láttam. Látom azt, amit talán a sok szenvedés és fájdalom nélkül soha nem láttam volna. Látom és érzem, hogy miért élünk, mi értelme az anyagi valónknak, és még annál is tovább hol van a végtelenség, és abba milyen értelmet húzhat bele egy véges életű ember. Örülök! Minden egyes percnek, minden napsütéses reggelnek, minden egészségesen töltött napnak. Örülök, ha más örül, örülök, hogyha adhatok. Már nem csak kapni akarok, mint régen, már adni is jó. Talán még jobb is adni, mint kapni, mert ha adok, akkor valójában kapok is. Ez a lényeg, ebbe kapaszkodom, és érzem, hogy boldog vagyok! Már nem tölt el haraggal a rossz, inkább csak bánt, és mindent jobbá akarok tenni. Mindenkinek örömet akarok adni, azt, hogy lássa, érezze, amit én, hogy tudja, minden rendben van. Szeretném, ha látnák, hogy önzetlenül, tiszta szívből érzek, amit érzek, hogy tudják mások is, hogy boldognak lenni jó. Mindenki tudja meg, hogy a boldogság elérhető, csak nem kell tőle félni. Se az úttól, ami a boldogsághoz vezet. Tényleg hálás vagyok minden boldog percért az életnek. Most jó nekem. Felismertem, amit fel kellett, és már csak szomorú vagy bánatos lehetek, de boldogtalan soha.

Sétálok. Hófehér bikinimen megcsillan a napfény, ami melegít, de nem tüzesen forró. Talpam alatt érzem a fehér homok apró szemcséinek melegét. Balra tőlem a végtelen óceán, jobbra a természet megfogó ereje zöldel. Találok egy sziklát, felfekszem rá, és hagyom, hogy a meleg és a hullámok lágy moraja átjárjon. Elsiklik a szellőben felettem egy hófehér madár és társának füttyent. Széttárják szárnyukat és hagyják, hogy a szél repítse őket. Nézem őket, csak nézem és közben semmi sem fontos. Végtelen nyugalom van a lelkemben, távolról halk zene szól. Nem a fülemmel hallom, hanem érzem. Átfolyik mindenemen, az összes porcikámon, és habár meleg van, kicsit mégis megborzongok. Elfordítom a fejem a madarakról és az óceánt figyelem. A hullámait, a végtelenségét, az erejét, a nyugalmát... A csodálatos színét, a hatalmasságát. Lemászok a szikláról és tovább sétálok. Nem sietek, lassan lépkedek. Kicsit távolabb lefekszem a homokba és nyújtózom. Meleg van, a tenger morajlik, becsukom a szemem. Engedem a homokszemeknek, hogy körbevegyenek, érezzem minden apró szemcséjét. Körülvesz valami megfoghatatlan, valami amitől érzem, hogy létezem. Nem kell több nekem, boldog vagyok. Érzem a békét, a nyugalmat. Lelkemben a nap, az óceán és a lágy zene kavarog. Nem adom ezt az érzést, megtartom örökre. Gondolatban bármerre járhatok, és érzem, sőt tudom, hogy itt vagyok otthon. Itt jó nekem!

Milyen az ember? Kíváncsi? Irigy? Eseményre éhes? Fürkésző? Telhetetlen? Tolakodó? Önámító? Vagy ez mind együtt? Mi szüli a klasszikus pletykát és mi szüli az utálatot? Mit érez az, aki utálkozik, mi van az utalát alatt? Miért érezzük úgy, hogy mások életével nekünk kell foglalkozni, miért hisszük, hogy mindenbe bele kell látnunk és mindent értenünk kell? És miért van az, hogyha valamit nem értünk, mindenáron meg akarjuk magyarázni magunknak, azonban ez a magyarázat nem biztos, hogy helyes, mivel csak és kizárólag saját tapasztalatokon alapulhat!? És az miért van, hogy összefogunk egymással egymás ellen? Miért vagyunk látszólag mindenkivel jóban, de valójában még saját magunkkal sem? Éhezünk az eseményekre, a pletykákra, szívjuk magunkba, mint szivacs a vizet, aztán kicsit átformáljuk nekünk tetsző módon, aztán kiköpjük magunkból. Szépen gyúrjuk a dolgokat, alakítjuk és utálkozni kezdünk. Elhisszük magunkban a képzett világot és lovagolunk rajta, miközben ámítjuk magunkat. Mások életébe akarunk belefolyni, belegyúrjuk saját életünk egyes részeit, és egésszé formáljuk, majd jól érezzük ettől magunkat. Így kerek a mi kis belső világunk, így vagyunk egyszerűen jól. Néhány embernek nagyobb mértékben szüksége van erre, aztán születnek a pletykák, amik már nem csak a saját belső békénkről szólnak, hanem igazából másokat bánt, és teljesen másokról szól. Amikor szavakkal dobálózunk és nem vállalunk értük felelősséget, amikor mindent mondunk, de semmit sem gondolunk végig. Másokat köpködünk akarva, akaratlanul és azt hisszük ettől bármi jobb lesz. Pedig igazából nem. Sőt, igazából csak rosszabb lesz. Valakinek biztosan. És ha csak egy ember is veszít, akkor valójában mindenki veszít.

Igen, igen, igen, élek még, csak ez a blogírás nem megy már nekem mostanában. Több, mint egy éve dolgozó nő vagyok, egyengetem az életem, és igen kevés időm marad ilyesmire. Pedig megvagyok, és az életem sem egyenes mindig, lenne azért miről írni, csak időm nincs "papírra vetni" a soraimat. Olykor visszaolvasom a saját írásaimat és átérzem az akkori érzéseimet, néha a sírás környékez ilyenkor, máskor megkönnyebbülést érzek, hiszen talán az igazi mélyponthoz képest, már fentebb vagyok. Az élet keményen fejbe csapott, de mostanáig úgy gondolom, hogy minden, ami történt és történni fog velem, csakis a saját "érdemem". Mások hibáztatása, pocskondiázása könnyű és gyáva dolog, de igazából nem helyénvaló, és pláne nem visz előre. A kétszínűség még inkább olyan tulajdonság, ami a gyávaságból fakad, a belső bizonytalanságból. Az élettől talán úgy megkaptam, hogy nagyon sokat fejlődtem ezáltal, és talán olyan dolgokat látok és érzek, amiket egyébként nem tudtam volna. Olyan tulajdonságokat vetkőzök le, amik egyébként a mindennapi életem részét képezték volna. Olyan ember lettem a múltam miatt, amilyenné a múltam nélkül nem válhattam volna. Úgy gondolom jó irányba vitt el, és most már talán csak ez számít. Amíg egészség van, éhezés nincs, és gyönyörű a fiam, addig boldognak kell lennem. Hiszen most vagyok itt a földön, most élek. És pontosan addig van időm boldognak lenni, amíg élek... Egy perccel sem tovább.

Az életnek mi az értelme? Sokszor és sokan felteszik ezt maguknak. Mikor és mitől boldog egy ember? A boldogság miből áll? Ki boldog? Egyáltalán a boldogság ugyanaz minden ember életében? Persze, hogy nem. A boldogság elérése csak Rajtad áll. Minden éremnek két oldala van, és minden rosszban van valami jó, még akkor is, hogyha ezt így most nehéz elképzelni. Oka mindennek van. Az életben soha ne kérdezd meg, hogy miért vagy ott, ahol, mert mindenki a saját lábán ment oda, ahol éppen áll. Ezt nem szabad elfelejteni, mert ez így van. Mindenki saját sorsának kovácsa. A dolgok, a döntéseink szabják meg utunkat. Azt ahol éppen állunk, épp ezért, nézhetjük derűsen vagy keserűen. Picit túl kell nézni az eseményeken, a helyzeten. Belelátni vagy inkább át és túllátni rajta. Akkor meglátunk valami egész mást, valami magasabb dimenzióban lévő dolgot. Az életnek mindig van értelme, ha akarjuk, hogy legyen. A helyzeteknek mindig van napos oldala, ha akarjuk, hogy azt lássuk meg. Találjuk meg, keressük meg, erőltessük magunkra. Az élet véges, ezt mindenki tudja. Amit kaptunk, azt miért nem éljük le boldogan? A boldogság nem jön magától. Azért harcolni kell. Keményen. Belülről. Magunkban, odabent. Az élet adott dolog, a boldogságot elérhetjük. Mi magunk. El kell, hogy érjük. Talán pont ez az élet értelme.

Annyira rám jött a nosztalgia, hogy el sem hiszem. Néha azon gondolkozom, hogy talán azért agyalok annyit a múltkor, vagy azért jut eszembe annyi szép dolog a múltból, mert öregszem. Nem vagyok még öreg, közel sem, de akkor is múlnak az évek. A bennem lévő emlékek halmozódnak, aztán nosztalgiával előjönnek. Eszembe jutnak a tini éveim, a felhőtlen szórakozás, boldogság, szabadság ideje. 17-20 évesen az embernek semmi gondja, még akkor sem, hogyha azt hiszi, hogy van. Tinigondok, de valójában szabadság, részben felelőtlenség, az élet ideje az! Élvezd, amíg fiatal vagy, mert olyan jó visszagondolni a szép évekre. Eszembe jut, amikor én is annyi voltam. Mennyi szép dolog és kellemes élmény! Milyen távolinak tetszik ez most, milyen elérhetetlennek. A jelenemet a felelősség, a kialvatlanság, a szabadsághiány és a gondteher jellemzi. A régmúlt szabadság és egyszerű élet, talán már soha nem jön vissza. Vagy talán mégis? Csak másképpen? Úgy már soha nem jöhet vissza, de másképp még igen. Amikor eljött a 2012, azt éreztem, hogy ez egy jó év lesz, ez egy boldog év. Összejön-e vagy továbbra is hanyatlás várható az életemben? Mit hoz a jövő és hogyan alakítom? A szerencse mellettem lesz vagy inkább elhagy? Tudom, hogy most jó lesz. Fél év múlva a bejegyzésem csupa jóról fog szólni. Megígérem!

A nosztalgia pedig megmarad egy kellemes tevékenységnek. Ez kell, ez az élet része. Amíg csak jó emlékek jutnak eszébe az embernek, addig ezzel baj nincsen. Szerintem.

Igen, igen, igen! Tudtam, hogy a 2012 az én évem lesz. Február 2-án (névnapomon) sikeresen leállamvizsgáztam, sok-sok év után, végre én is elérkeztem a végére és igen, gyerek mellett végigcsináltam. Diplomás mérnök informatikus lettem! El sem tudom mondani, mennyire jó érzés. Most már irány a munkaerő piac, keresem a számomra ideális állást. 2012 így indult számomra, de tudom, érzem, hogy ennél még jobb lesz. Ez lesz most az az év, amikor a sok évnyi mélypont után megint rám talál a boldogság és sínre ér az életem. Tudom. Így lesz.

Tegnap este ülök az ágyamban és spontán sírás környékezett. Arra gondoltam, -nem ez így nem tisztességes megfogalmazás, mert a gondolat teljesen magától jött- hogy nem vagyok jó Anya. Sokkal jobb is lehetnék. Nem, ez nem csak önsajnáltatás meg anyai aggódás, egyszerűen érzem, hogy nem vagyok jó. Bizonyos dolgokon változtatni kéne, de nem tudok. A kisfiam szeret engem egyáltalán? Mit érez velem szemben? Büszkeséget, szeretetet, fájdalmat vagy félelmet? Nem tudom, kicsi Ő még és nem tudja kifejezni magát. Tovább megyek egy lépcsőfokot... Bevillant, hogy nem elég, hogy rossz Anya vagyok, de partnernek sem vagyok elég jó. Rossz partner vagyok, párkapcsolatra képtelen személy. Nem tudok szeretetet adni és szeretetet befogadni. Nem viselkedem megfelelően a kényes helyzetekben, nem jól kezelem a zavartságot. Hajt az átkozott büszkeségem, de annyira, hogy a végén az összeset elvesztem akaratlanul. Képzelek magamról mindent, de egy senki vagyok. Képzelem, hogy márpedig én jól csinálom, de igazából jómagam is mindent elrontok. Képzelek a világba sok rosszat és gonoszat, miközben én sem vagyok a megtestesült jóság. Puff, a gondolat fejbe vágott tegnap este és azt mondogatta: "Nem vagy jó ember!", "Nem vagy jó Anya!". Higgyek-e neki? Talán igen, talán nem csinálom jól. Igazi felismerések ezek vagy szétedzett idegeim és lerombolt lelkem játszadozik velem? Így van mindez és csak most kezdem meglátni vagy kezd elferdülni az önismeretem? Jól érzem-e? Vagy csak tévképzetek? Nem tudom... de érzem. Valami nincs rendben, valamin változtatni kéne, hogy jobb legyen.

Budapest, kerületek, új építésű lakóparkok, családokat idecsábító hirdetések, ideköltöző fiatalok, családot alapító friss házasok, idilli környezetek. Milyen szépen hangzik, nem igaz? Egy valami apró kicsi bökkenő van csak a dologban. Az országban Budapesten van a legnagyobb túljelentkezés a bölcsődékbe és óvodákba. Olyannyira, hogy a felét sem veszik fel a jelentkezett gyerekeknek. Tök mindegy, hogy marhára fontos lenne a gyermek elhelyezése, nem megy. Nincs hely. Én is beadtam bölcsődébe a jelentkezésünket nyár elején. Beadtam volna én óvodába is mivel decemberben 3 éves lesz a kisfiam, de onnan már az érdeklődés fázisában elutasítottak helyhiányra hivatkozva. Így beadtam a papírt a kerületi bölcsődébe. Annyit mondtak, hogy szeptembertől már nincsen hely. Várólista. Sok-sok gyerek mögé, várólistára kerülés. Az nem számít, hogy szeptembertől az Anyának esetleg már dolgoznia/szakdolgozatot írnia kell. Várólista és kész. Elkeseredettség, kétségbeesés és tehetetlenség. Ezek az érzések kavarognak ilyenkor az emberben. Aztán egy októberi hétfőn egy váratlan telefonhívás. És igen! Felvették a gyereket a bölcsődébe, jövőhéten már kezdhet is. Mégis van remény? Mégis érdemes volt leadni a papírokat és várni? Úgy tűnik igen. Boldog vagyok, örülök ennek és úgy érzem talán mégsem reménytelen. Ezt üzenem minden kétségbeesett Anyának tehát, soha ne adja fel! Van remény. Kisfiam immár hivatalosan is bölcsődés. Mi pedig örülünk neki. Én is és a kisfiam is.

Annyira iszonyatosan magányosnak érzem magam, hogy azt el sem tudom mondani. Fekszem és sírok és gondolkozom, hogy "miért?", persze a válaszok elmaradnak. Magányos vagyok, lelkileg társtalan. Ölelésre vágyom, megértésre, szeretetre, tiszteletre. Elképzelem, ahogy egy igazán jó barátom szorosan magához ölel és percekig így állunk némán. Nem kellenek a szavak, az ölelésből, a csendből átjön minden. Átjön az erő, amit küldd nekem a kitartáshoz, átjön az erő, amit küldd nekem a bátorsághoz, átjön minden, amitől erősebbnek érzem magam. Lelkileg. Egy hosszú, szoros, megértő ölelés. Ennyi kellene most nekem csak. Egy barát, egy néma kéz. Nem szavak, nyomulás, nem sértés és vádaskodás, lekicsinylés. Néma ölelés, néma erő. Kikiáltok a világba és beleordítom bánatom, szétszórom fájdalmam, hogy majd mások felseperhessék utánam. Engem nem érdekel már, minden elveszett, ami szép volt és oly nehéz már szépnek maradni. Kikiáltok a világba, azt akarom, hogy tudjátok, hogy fáj, hogy szenvedek. Azt akarom, hogy ne fájjon, hogy elmúljon! Azt akarom, hogy csak egy a barátaim közül legyen olyan, akire igazán szükségem van! Azt akarom, hogy valaki öleljen már meg! Azt akarom, hogy ne fájjon többé...

Volt már olyan, hogy úgy érezted el kell érni a célt? A célt, amit igazából meg sem tudtál fogalmazni, nem tudtad, csupán körvonalazni. Kergettél valamit, ami nem is igazán tudod, hogy micsoda, vágysz rá, őrülten akarod, de ha úgy tűnik, hogy elérted, mégsem tetszik és tovább kergeted az elérhetetlent, mert rájössz, hogy nem ez volt a cél. Tudtad, hogy nagyon hasonló dolog a tökéletesség? Ahogyan a tökéletes ember is. Vannak dolgok, amik csak addig vonzanak, addig tűnnek fenségesnek, amíg nem látod közelebbről, amikor megszerzed, amikor ott állsz előtte, összedől a kép. A kép, amelyet építettél és ismét elkezded kergetni azt, amit soha nem fogsz elérni! Mert nem létezik. Az egész egy versenyfutás saját magaddal, versenyfutás egy olyan dologgal, amit lehetetlen leelőzni. Van ennek így értelme, kérdem én? Vagy az érzelmek nem az értelmet keresik a dolgokban? Épp ezért kétvégű a világ. Az érzelem és az értelem irányít. Néha ez, néha az. Ha az érzelem irányít, akkor nem sok a beleszólás, akkor mondjuk, hogy sodródok az árral... és végül az ember úgyis futni fog az után is, ami után nem érdemes. Csak sajnos soha nem éri el. Igen! Azért nem éri el soha, mert nem létezik az, amit keres. Épp ezért nem is tudja megfogalmazni rendesen. Végül is az ember olyan, hogy úgyis kergetni fogja az elérhetetlen és megfoghatatlant. Akkor is, ha nem érdemes...

"Ma még mosoly, holnap könnyek, ma még nehéz, holnap könnyebb. Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, s harcolj érte!"

Van-e odafent valaki, van-e ki álmainkat őrzi? Van-e valaki, aki a sorsomra teszi a pecsétjét, aki megmondja mi lesz a holnapom? Véletlenek egymásutánja, önámítás-e vagy cselekedetek sora, ami történik? Van-e, aki jobbá teheti, van-e amiért ennek így kell lennie? Miért kell, hogy úgy fájjon és miért kell, hogy szenvedjek? Az élet ennyire gyűlölne engem vagy túl rossz ember lennék? Évek óta a mélypontok jönnek-mennek az életemben és amikor azt hiszem, hogy már ennél rosszabb nem jöhet, akkor is jön. Még rosszabb és még rosszabb. Csak egy kis idő és ismét elér, akkor amikor már azt hinném na végre, megint sínen vagyok. Én meg aztán örök optimistaként, még most is azt mondom, ennél már csak jobb lehet. Vajon az élet ismét megcáfol-e ebben? Vajon meddig bírja az ember lelkileg, hol van a töréspont? Mikor jut el oda, hogy nem, ezt már nem bírom tovább? Mennyi fájdalom, keserűség, rosszindulat, bánat, magány kell ahhoz, hogy összetörjek? Mi erő rejlik az emberben, van-e olyan erő, amit nem ismerek? Ha az élet 20 évig szép, hogyan lehet 3 év alatt minden az ellenkezője? Mennyi ideig kell szenvedni valakinek, hogy utána megint jót kapjon? Minden csak rajtam áll. És ha vannak olyan dolgok, amik mégsem? Ott mi a teendő? Nyelni, tűrni, hagyni magunkat, lelkileg megalázni, lelkileg kikészülni? Szenvedni, élni, küzdeni, bízni? Mikor szakad vége már e sok rossznak, mikor látom megint a felkelő nap sugarát boldogan ragyogni? A rossz embereket mikor éri utol az élet bosszúja, egyáltalán utoléri-e valaha? Imádkozok, könyörgök Hozzád, legyél, akár Isten, akár csak egy felsőbb erő, legyél véletlen vagy a sors, de akár egy angyal, legyél Te én saját magam vagy legyél egy megfogalmazhatatlan, hogy vedd le vállamról a terhek sorozatát, hogy legyen már vége és ismét boldog lehessek, úgy ahogyan régen! Őszintén, tisztán. Legyen már vége a rossznak!

Lol, lol, lol... Az élet szép! Csupa móka és kacagás, én mondom!

Volt már egy hasonló című blogbejegyzésem még 2009-ben. Megint ott áll az életem, hogy úgy érzem harcolnom kell. Pedig nem akarok és nem is fogok... Ha csak belecsöppenek egy helyzetbe, ahol valaki minden áron "harcolni" akar velem, megmutatni, hogy ő az "erősebb", de én elfordulok és nem veszek róla tudomást, akkor vajon vesztek vagy nem is keveredek bele a harcba? Ez itt a kérdést. Belefáradtam, nem akarom már ezt, sem most, sem később. Csak élni boldogan, aki fontos az én jómagam és az én csodaszép kisfiam. Senki és semmi más nem fontos ebben az életben, fontos, hogy az én drága kisfiam boldog lehessen és hogy végre én is. Ne kelljen megint a gombóccal küzdenem, ami a torkomban van, ne kelljen fogynom több kilót és nem kelljen folyamatosan azon gondolkoznom, hogyan csináljam, hogy jó legyen. Nem akarom már ezt, én csak élni akarok. Normálisan. Nem veszek tudomást az elém táruló helyzetről. Elfordulok. Nem szólok. Nem érdekel. Nem, hogy győzni nem akarok, de harcolni sem. Azt mondják ugye, hogy a Békéhez két ember kell, a háborúhoz egy is elég. Na de ha én elfordulok a "háború" elől? Ha nem érdekel és nem veszek róla tudomást? Ha hagyom, hogy az események csak pörögjenek? Akkor nem lehet harc... Harc csak akkor lehet, hogyha felveszem a kesztyűt és részt veszek benne. De nem fogom. Ezúttal nem. Hogy ez gyávaság? Menekülés? Dehogyis. Ez önvédelem. A boldogságom és a fiam boldogságának megvédése, ami egy anyától egyértelmű cselekedet. Tudom, hogy hamarosan olyan boldog leszek, mint talán még soha. Tudom, hogy az életem, hogy az életünk szép lesz és örülünk majd minden egyes napnak, amit együtt tölthetünk, mert ez az egyetlen kincs, ami semmivel sem pótolható. Szeretjük egymást és békésen élünk. Tudom, hogy ez egyszer jól fogom csinálni, hogy most nem hibázok. Nem engedem meg magamnak, hogy hibázzak. Szívem mélyén érzem, hogy minden rendben lesz és az energiáimat, nem felesleges harcokba fogom fektetni, hanem abba, hogy minél jobban szeressem az én egyetlen, drága kisfiam. Hiszen van, hogy győzni nem érdemes, de igazából még harcba szállni sem. Minden ami az életemben történt, csakis magamnak köszönhetem, senkit nem okolhatok. Felismertem, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa és minél ügyesebben veszi az akadályokat, annál többet tanul magáról és az életről. Mások hibáztatása helyett, sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálni. A boldogságra, szeretetre, békességre. Azokra az értékekre, amik semmivel sem pótolhatók. A rosszakarókat és azokat az embereket, akik csak harcolni akarnak, ki tudja miért, nem érdemes tudomásul venni. Minek is? Csak pazarlom az energiáimat, amelyeket ezekre a fontos értékekre is fordíthatnék. És ezentúl arra is fogom... Most nem harcolok.

A címben szereplő kérdést talán páran felvetették magukban vagy talán senkinek eszébe sem jutott. Nem követem, hogy ki vagy hányan olvassák ezt a blogot, nem is azért született. Nem tudom, hogy érdekel-e valakit, hogy mi van velem. Elég régen nem írtam, leszámítva ezt a buta szavazgatós játékot, ami utólag visszagondolva h*lyeség volt. Szóval miért nem írok? Nem tudom... Elfogytak a szavak. Nincs életem... Nem történik semmi. Ugyanazok a napok, ugyanazok a hetek. Futok egy óriás mókuskerékben, az pörög alattam és soha nem történik semmi különleges. Nincs miről írnom, állandóság az életem, csak úgy a semmibe telnek a napok és élek bele a végtelenbe. Persze én öregszem közben, már 25 éves vagyok, de az életem története egy helyben toporog. Érdekes egy párosítás. Nagyon hiányzik néha, hogy történjen valami... egyszerűen egy pillanatra kiugorhassak a kerékből és körbenézzek. Tegyek ott valamit vagy csak rácsodálkozzak a világra, de a lényeg, hogy a mókuskeréken kívül éljek akár csak egy pillanatig is. Vannak örömök az életemben ugyanúgy, mint ahogyan szomorúságok is. Normális életet élek, van minek örülni és vannak napok, amikor van miért sírni. Ennyi. Amúgy minden zajlik, telnek a napok, a hetek és hónapok én pedig csak érzem, hogy nincs rendben valami. Kell még egy apróság, egy pici történés. Akkor már lenne miről írnom is. Ha választhatok, akkor persze azt is szeretném, hogy valami jó történjen velem és arról írhassak. Gyere Különleges! Hívlak Téged, robbanj be az életembe, hogy egy perc erejéig kiugorhassak a kerékből, amit az élet rám szabott... aztán már lesz is miről írni és legalább magamnak nem kell feltennem a kérdést még egyszer: hát "Hol a friss blogbejegyzés?" ...

Azt hiszem mostanában bekopogott hozzám "valaki", csak volt, hogy meg sem hallottam a kopogást a nagy zajban vagy meghallottam, csak nem akartam elhinni, hogy tényleg kopognak. Régen gyakran járt nálam, vegyük a 2007-es évet, szinte napi szinten vendég volt. Jött reggel, délelőtt, délután és akár este is. Volt, hogy sokat maradt, volt, hogy rövidebbet, de gyakran jött. Én pedig élveztem. Kiélveztem utolsó cseppig a "vendéglátást". Aztán jött a 2008 és főleg a 2009. Kezdett elmaradozni a látogatása. Nem jött már olyan sokszor, aztán volt, hogy hetekig egyáltalán be sem nézett. 2009 elején pedig végleg elhagyott. Nem jött már soha, hiába vártam, sőt olyasmi guzsorodott be az ajtóm elé, aki egyáltalán nem várt "vendég" volt. Hónapokig nem jutottam ki ebből az állapotból, elhagyott a hitem, hogy engem valaha meglátogat még. Aztán telt a 2009, eljött az augusztus, szeptember és megint benézett hozzám. Annyira örültem neki, de örömöm korai volt. Amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is szaladt. Megint hiába vártam, várakoztam. Csak megnézte megvagyok-e még, de ennyi. Megint magamra hagyott. Aztán eltelt a 2009, jött a 2010 és mostanában kezd visszatérő vendég lenni nálam ismét. Van, hogy napokig be sem néz, de van, hogy akár minden nap eljön egy kicsit. Olyankor lelkes vagyok, ragyogok, hevesen dobog a szívem. Nagyon vártam már rá, imádom őt. Talán már mániákusan várom, hogy jöjjön és ismét bekopogjon, hogy mosolyogva rohanhassak kinyitni az ajtót. A szívem ajtaját... mert amiről most írok, az nem más, mint a boldogság maga, ami ismét bekopogott a szívem ajtaján. Én pedig fülig érő szájjal nyitom ki az ajtót, hogy beengedhessem.

Furcsa ez a kérdés így feltéve, nem igaz? Hiszen kinek szánnám én ezt a kérdést, ki tudná rajtam kívül erre a választ. Hiszen ezt nekem kéne tudnom. Viszont nem tudom. Pont ez az ami miatt a kérdés felmerült. Volt időszak, amikor feltétel nélkül boldog voltam, pedig nem történt az életemben semmi különös. Volt időszak, amikor képtelen voltam a boldogságra és minden napom úgy telt el, hogy utáltam élni. Ezekről már itt is írtam korábban. Most a kettő közötti állapotban tengődöm. Néha úgy érzem jó ez így, most rendben az életem és ne kívánjak ennél többet. Néha viszont.. sötétebb napokon, vagy ha bántanak, azt kívánom, hogy életem forduljon jobbá és teljesedjen ki, mert ez az állapot, amiben most vagyok, az nem a boldogság. Furcsa ez így, de mégis létező. Talán sokkal több embernél fordul elő ez az állapot, mint az igazi boldogság. Én nem tudom mit kéne tennem, hogyan tehetném jobbá a mindennapjaim. Azt mondják, hogy csak rajtad áll minden, a gondolataink, meggyőződéseink eredménye az életünk. Talán így is van. Talán mégsem... Nem tudom most irányítani a dolgokat, nem tudom hogyan lehetne jobb. Nem tudok szemet húnyni a "nemtörődömség" felett és nem tudok boldogan élni miközben nem tisztelnek. Azonban a rétegek alatt mégis boldogság lapul. 10 hónapos gyönyörű kisfiú, normális élet, szerető szülők és út a diploma felé. Most akkor boldog vagyok vagy sem? Akarom, hogy boldog legyek! Nem csak akarom, hanem az is leszek!

Van-e értelme beszélni, amikor nem hall meg a másik fél? Van-e értelme az érzéseinkről, vágyainkról, sérelmeinkről beszélni, ha az, akivel ezt tudatni akarjuk úgysem hall meg? Mennyi próbálkozás után jön rá az ember, hogy értelmetlen minden kimondott szó? Hogy annyiszor feleslegesen beszélt vagy esetleg írt. Mikor döbben rá az ember, hogy perceket, órákat, napokat fecsérelt el azzal, hogy olyas valakinek beszéljen az érzéseiről, vágyairól, gondolatairól, akit ez nem érdekel?  Idő kell hozzá. Nagyon sok. És még nagyon sok idő után is hajlamosak vagyunk arra, hogy reméljünk. "Hátha meghallja.. most biztosan megért." Aztán megint nem, megint süket fülek, magas falak, a szavaink elvesznek a végtelen fekete űrben, mintha soha nem is lettek volna. És eljön egy nap. Bumm, az ember belefárad. Nem hajtja már a belső erő, nem készteti. Eszébe jut, hogy talán még egyszer, talán most jobb lesz, de aztán csak legyint. Hiszen felesleges minden kimondott szó, ha a másik úgysem érti meg, amit mondani szeretnénk vele. A hiába kimondott szavakkal pedig csak a saját magunk idejét vesztegetjük, de előrébb nem leszünk velük. Talán csak hátrébb kerülünk, érzelmileg messzebb egy lehetséges szebb jövőtől. A jövőt viszont meg kell ragadni, a múltat engedni, a hiába kimondott szavakat pedig elfelejteni.

Nagyon szeretem az idézeteket, régóta gyűjtögetem a nekem kimondottan tetszőket. Szeretnék itt a blogomban is közzétenni párat, talán ezekkel még többet elmondhatok magamról, hiszen "amit szeretsz, az vagy" és én hiszem, hogy példázza az ember belső értékeit, érzéseit, gondolatait, az amit szeretünk. Így most a saját gondolataim helyett álljon itt pár idézet, mert habár más szavai ezek, de akár lehetnének az enyémek is... Ezek közül mind megindít bennem valamit.

Régen ez volt a kedvencem, úgy éreztem teljesen példáz engem, ma már változott a helyzet, de alapjában véve még mindig nagyon tetszik:

"Én néha jó vagyok. Hmm, nagyon jó. De néha rossz. De csak annyira rossz, amennyire én akarok. A szabadság valóban hatalom. Megszelidítetlenül és félelem nélkül élni, ez az ajándék, amit kaptam. És így indul az utazásom."

--------------------

"Ha semmit sem kívánsz, immár tiéd a minden. Mindent csak az kíván, kinek semmije sincsen."

--------------------

"Az apró kérész mindössze egyetlen napig él. EGYETLEN NAPIG! Mégsem sajnáljuk érte. Hiszen ezen a napon csak annak él, amit SZERET! Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik. Élvezi röpke élete MINDEN PILLANATÁT. Úgy él, mintha nem lenne másnap, hiszen számára, nincs másnap! Talán tanulhatnánk tőle! Képzeld csak el,ha úgy élnénk minden napot, ahogy ő éli egyetlen napját! Micsoda élet lenne ... Minden nap egy új nap, minden nap ÚJRA KEZDHETED az életed!"

--------------------

"Nem felejtem soha el, hogy ki volt mindig velem, azt is tudni fogom ki fordult ellenem!"

--------------------

"Ha valaki elment, ne hívd többé vissza, A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Ha valaki elment, és el tudott menni, Nehezen akarva, de el kell feledni."

--------------------

"A barátok olyan emberek, akik jól ismernek, és mégis szeretnek."

--------------------

"...Vannak akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének. És attól, hogy a világ mégsem annyira... szar. Vannak akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is - hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít!"

--------------------

"Azt mondd, amit mondanod kell, ne azt, amit mások szeretnének hallani."

--------------------

"Mindig higgy abban, amit teszel, és tedd azt, amiben hiszel!"

--------------------

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik."

--------------------

"Az, hogy én ki vagyok, az attól függ, hogy kinek akarsz látni engem.."

--------------------

"Éld az álmaid, és ne álmodd az életed!"

--------------------

"Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben."

--------------------

"The higher your lucky star rises the deeper you will fall."

--------------------

"Aki másokat ismer, okos,
Aki magát ismeri, bölcs,
Aki másokat legyőz, erős,
Aki önmagát legyőzi, hős."

--------------------

"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."

--------------------

"Az alkalmazkodás az intelligencia fokmérője."

--------------------

"Egyszer ha én lennék az este,
szép álmot hoznék a szemedre,
ha egyszer én lennék az álmod,
álmodnál igazabb világot.
Ha egyszer én lennék az éjjel,
szinültig telne minden kéjjel,
ha egyszer én lennék az ágyad,
száz évig aludni hagynálak.
Ha egyszer én lennék a reggel,
hozzád lesnék be, szeretettel,
ha egyszer én lennék a nappal,
az erdő lennél madárdallal.
Ha egyszer én lennék a tenger,
sós lennék, édes lehelettel,
ha egyszer én lennék a felhő,
gyermek lennél, ki hozzám felnő.
Ha egyszer támadna délután
a sárkány orrán fúvó orkán,
akkor sem volna mitől félned,
barlangként lennék menedéked.
Ha egyszer én lennék a kék ég,
Nap lennél, fényes égi ékként,
ha egyszer én lennék a lelked,
szép lennék, vagy talán a legszebb!!"

--------------------

"Az álmok arra valók, hogy megvalósuljanak."

--------------------

És talán az egyik legszebb, amit valaha olvastam (bár ez nem idézet, hanem vers):

Radnóti Miklós: Két karodban

"Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."

Nem vagyok biztos magamban, az érzéseimben, a döntéseim helyességében és még magukban a döntéseimben sem. Egyszerűen végtelen mértékű bizonytalanság van mostanában urrá rajtam. Bízz magadban, gondolj sokat az elérni kívánt célra... De hogy ha nincs is cél? Ha nem tudom melyik cél a helyes? Pedig azt is tudom, hogy egyszer pár másodperc alatt fogom meghozni a végleges döntést. Nem, ez sem igaz így, mert már döntöttem. A döntésem már megvan. De bizonytalan vagyok a helyességében. Vagyis még mindig cáfolnom kell önmagam, mert a helyessége biztos, de hogy mi lenne ha és mi lett volna ha azokról nincs helyes meggyőződésem. Szeretném, ha rendeződne az életem, ha sikerülne így vagy úgy egyenesbe jutnom. Ha boldog lehetnék újra, ha megbecsülne valaki és tisztelne. Tisztelne azért, mert világra hoztam egy kisfiút, akit tisztességgel nevelek immáron 4 hónapja egyedül. Ha valaki szeretne, megértene és valamibe venné az érzéseimet. Szeretném, ha ez a valaki egy olyan személy lenne, akit én is tisztelhetek és szerethető. Eltértem a tárgytól. :) Szóval bizonytalan vagyok gyakran. Nem tudom menjek vagy maradjak, ha megyek, hova menjek. Nem tudom, hogy boldog leszek-e nélküle, de abban sem vagyok biztos, hogy mellette az lehetnék. Nem tudom, ha újra kezdem nem égetem-e meg magam megint. Úgy érzem, hogy szinte semmit nem tudok. Ami biztos, hogy van egy gyönyörűséges kisfiam, akiért és akinek az érdekeiért mindent meg kell tegyek. Bár, ahogy a mondás is tartja: "Csak az biztos, hogy semmi sem biztos." Talán ez igaz is. Mindenesetre azért örülnék, ha látnám a jövőm, ha látnám a saját döntéseim végét. Egyelőre sötét az alagút vége.