Aida őszinte blogja

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon én jó vagyok-e vagy rossz? Aztán felmerült, hogy a jó és a rossz mennyire szubjektív és hogyan ítélendő meg, és úgy egyáltalán mi is a jó és mi a rossz? Felmerült, hogy milyen társadalmi elvárásokhoz és normához mérten ítélkezzek én saját magam felett, vagy egyáltalán bármi/bárki felett? Mennyire kell a rossz is a jó mellé vagy fordítva? Persze kell, hiszen nem tudnánk mi rossz, ha nem lenne jó, és nem tudnánk mi jó, ha nem lenne rossz.

Viszonyítva értelmezhető mindkét szó, így viszonyítanom kell a magam megítélésekkor. Van, hogy valamit először jónak ítélünk, de később átgondolva ez talán mégis rossz dolognak tűnik. Vajon ilyen tényleg van? Vagy önámítás ez csupán és az a rossz, ami jónak indult, mindig is rossz volt? Totális és teljes őszinteség és elfogadás szükséges saját magunkkal szemben ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre tiszta választ kapjunk. A választ nem másokban kell keresni, a válasz bennünk van. Egyelőre nem találom a válaszokat, nem mindig sikerül magamban helyretenni azt, hogy számomra mi a jó és mi a rossz. Szeretek segíteni az embereken, hiszem, hogy önzetlenül. Hiszem, hogy őszintén jó érzés számomra, ha mások boldogok, ha mások mosolyognak. Szeretem, ha szeretnek, ezt sem tagadhatom. Örülök, ha úgy gondolnak rám az emberek, hogy igen, ez az ember egy jó ember. Mindemellett utálom az álszentséget, a képmutatást és még jobban utalálom, ha valaki ok nélkül, önön vagy ki tudja milyen érdekek miatt utál. Az elmúlt néhány év alatt, amíg az élet tanított, megmutatta mit csináltam rosszul a múltamban, mivel bántottam meg embereket és azt is megtanultam, hogy mit jelent megbocsájtani. Megtanultam, hogy milyen úton kell járni és megtanultam, hogy mit jelent megfelelni és mégis önmagunk lenni. A kettő együtt megy és mégsem összeférhető. Pont, ahogyan a jó és a rossz. A kettő együtt kell, a libikóka minkét oldalán kell, hogy üljenek, mert ha bármelyik irányba elbillen, akkor nincs egyensúly. Egyensúly nélkül nincs játék, nincs jó érzés, egyensúly nélkül a libikóka úgy marad és nem mozdul többé, belekerül egy állapotba, amiből csak a másik oldal képes kimozdítani. Tehát talán kell, hogy bennem legyen a jó dolgok mellé rossz is. Kell, hogy néha önző legyek, hogy néha úgy tegyem, ami mások szerint talán rossz. Talán abban is kell egyensúly, hogy az emberek hogyan viszonyulnak másokhoz. Nincs ember, akit mindenki szeret és valójában még olyan sincsen, akit mindenki utál, még azok esetében sem, akik igazán gonoszak. Itt is csak az egyensúlyon van minden felelősség. Ha bármelyik irányba elbillen, akkor valami nem jó. Akkor kereshetjük magunkban a válaszokat, de talán jobb meg sem várni a szélsőséges helyzeteket ehhez. Ha igazán jobbak akarunk lenni, akkor el kell fogadnunk a rosszat és soha nem megállni az úton azzal a feltételezéssel, hogy az utunk véget ért. Nem ér véget, amíg élünk tart. Amíg élünk, addig van tovább és van fejlődés. Mindig és minden körülmények között tartsuk szem előtt az örök igazságot, hogy egy éremnek, mindig két oldala van. Két oldal adja az egészet. A bal és a jobb kezünk, amivel fogni vagyunk képesek, a bal és a jobb lábunk, amivel járni vagyunk képesek. A jó és a rossz, a szeretet és a negatív érzések, mind, mind párban járnak. Sétáljunk azon a vékony csíkon anélkül, hogy bármerre is elbillennénk, ügyesen, egyensúlyozva. Ha ez megtörténik már menni fog a megbocsájtás, menni fog az elfogadás, előbb magunkkal szemben, majd másokkal szemben is. Utána pedig már lesznek válaszok, igaz válaszok. Majd rájövünk, hogy valójában mennyire elmosott is a határ a jó és a rossz között, és mit is jelent valójában igaz, őszinte embernek lenni.