Tegnap este ülök az ágyamban és spontán sírás környékezett. Arra gondoltam, -nem ez így nem tisztességes megfogalmazás, mert a gondolat teljesen magától jött- hogy nem vagyok jó Anya. Sokkal jobb is lehetnék. Nem, ez nem csak önsajnáltatás meg anyai aggódás, egyszerűen érzem, hogy nem vagyok jó. Bizonyos dolgokon változtatni kéne, de nem tudok. A kisfiam szeret engem egyáltalán? Mit érez velem szemben? Büszkeséget, szeretetet, fájdalmat vagy félelmet? Nem tudom, kicsi Ő még és nem tudja kifejezni magát. Tovább megyek egy lépcsőfokot... Bevillant, hogy nem elég, hogy rossz Anya vagyok, de partnernek sem vagyok elég jó. Rossz partner vagyok, párkapcsolatra képtelen személy. Nem tudok szeretetet adni és szeretetet befogadni. Nem viselkedem megfelelően a kényes helyzetekben, nem jól kezelem a zavartságot. Hajt az átkozott büszkeségem, de annyira, hogy a végén az összeset elvesztem akaratlanul. Képzelek magamról mindent, de egy senki vagyok. Képzelem, hogy márpedig én jól csinálom, de igazából jómagam is mindent elrontok. Képzelek a világba sok rosszat és gonoszat, miközben én sem vagyok a megtestesült jóság. Puff, a gondolat fejbe vágott tegnap este és azt mondogatta: "Nem vagy jó ember!", "Nem vagy jó Anya!". Higgyek-e neki? Talán igen, talán nem csinálom jól. Igazi felismerések ezek vagy szétedzett idegeim és lerombolt lelkem játszadozik velem? Így van mindez és csak most kezdem meglátni vagy kezd elferdülni az önismeretem? Jól érzem-e? Vagy csak tévképzetek? Nem tudom... de érzem. Valami nincs rendben, valamin változtatni kéne, hogy jobb legyen.