Volt már egy hasonló című blogbejegyzésem még 2009-ben. Megint ott áll az életem, hogy úgy érzem harcolnom kell. Pedig nem akarok és nem is fogok... Ha csak belecsöppenek egy helyzetbe, ahol valaki minden áron "harcolni" akar velem, megmutatni, hogy ő az "erősebb", de én elfordulok és nem veszek róla tudomást, akkor vajon vesztek vagy nem is keveredek bele a harcba? Ez itt a kérdést. Belefáradtam, nem akarom már ezt, sem most, sem később. Csak élni boldogan, aki fontos az én jómagam és az én csodaszép kisfiam. Senki és semmi más nem fontos ebben az életben, fontos, hogy az én drága kisfiam boldog lehessen és hogy végre én is. Ne kelljen megint a gombóccal küzdenem, ami a torkomban van, ne kelljen fogynom több kilót és nem kelljen folyamatosan azon gondolkoznom, hogyan csináljam, hogy jó legyen. Nem akarom már ezt, én csak élni akarok. Normálisan. Nem veszek tudomást az elém táruló helyzetről. Elfordulok. Nem szólok. Nem érdekel. Nem, hogy győzni nem akarok, de harcolni sem. Azt mondják ugye, hogy a Békéhez két ember kell, a háborúhoz egy is elég. Na de ha én elfordulok a "háború" elől? Ha nem érdekel és nem veszek róla tudomást? Ha hagyom, hogy az események csak pörögjenek? Akkor nem lehet harc... Harc csak akkor lehet, hogyha felveszem a kesztyűt és részt veszek benne. De nem fogom. Ezúttal nem. Hogy ez gyávaság? Menekülés? Dehogyis. Ez önvédelem. A boldogságom és a fiam boldogságának megvédése, ami egy anyától egyértelmű cselekedet. Tudom, hogy hamarosan olyan boldog leszek, mint talán még soha. Tudom, hogy az életem, hogy az életünk szép lesz és örülünk majd minden egyes napnak, amit együtt tölthetünk, mert ez az egyetlen kincs, ami semmivel sem pótolható. Szeretjük egymást és békésen élünk. Tudom, hogy ez egyszer jól fogom csinálni, hogy most nem hibázok. Nem engedem meg magamnak, hogy hibázzak. Szívem mélyén érzem, hogy minden rendben lesz és az energiáimat, nem felesleges harcokba fogom fektetni, hanem abba, hogy minél jobban szeressem az én egyetlen, drága kisfiam. Hiszen van, hogy győzni nem érdemes, de igazából még harcba szállni sem. Minden ami az életemben történt, csakis magamnak köszönhetem, senkit nem okolhatok. Felismertem, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa és minél ügyesebben veszi az akadályokat, annál többet tanul magáról és az életről. Mások hibáztatása helyett, sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálni. A boldogságra, szeretetre, békességre. Azokra az értékekre, amik semmivel sem pótolhatók. A rosszakarókat és azokat az embereket, akik csak harcolni akarnak, ki tudja miért, nem érdemes tudomásul venni. Minek is? Csak pazarlom az energiáimat, amelyeket ezekre a fontos értékekre is fordíthatnék. És ezentúl arra is fogom... Most nem harcolok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.