Aida őszinte blogja

Igen, igen, igen, élek még, csak ez a blogírás nem megy már nekem mostanában. Több, mint egy éve dolgozó nő vagyok, egyengetem az életem, és igen kevés időm marad ilyesmire. Pedig megvagyok, és az életem sem egyenes mindig, lenne azért miről írni, csak időm nincs "papírra vetni" a soraimat. Olykor visszaolvasom a saját írásaimat és átérzem az akkori érzéseimet, néha a sírás környékez ilyenkor, máskor megkönnyebbülést érzek, hiszen talán az igazi mélyponthoz képest, már fentebb vagyok. Az élet keményen fejbe csapott, de mostanáig úgy gondolom, hogy minden, ami történt és történni fog velem, csakis a saját "érdemem". Mások hibáztatása, pocskondiázása könnyű és gyáva dolog, de igazából nem helyénvaló, és pláne nem visz előre. A kétszínűség még inkább olyan tulajdonság, ami a gyávaságból fakad, a belső bizonytalanságból. Az élettől talán úgy megkaptam, hogy nagyon sokat fejlődtem ezáltal, és talán olyan dolgokat látok és érzek, amiket egyébként nem tudtam volna. Olyan tulajdonságokat vetkőzök le, amik egyébként a mindennapi életem részét képezték volna. Olyan ember lettem a múltam miatt, amilyenné a múltam nélkül nem válhattam volna. Úgy gondolom jó irányba vitt el, és most már talán csak ez számít. Amíg egészség van, éhezés nincs, és gyönyörű a fiam, addig boldognak kell lennem. Hiszen most vagyok itt a földön, most élek. És pontosan addig van időm boldognak lenni, amíg élek... Egy perccel sem tovább.