Sétálok. Hófehér bikinimen megcsillan a napfény, ami melegít, de nem tüzesen forró. Talpam alatt érzem a fehér homok apró szemcséinek melegét. Balra tőlem a végtelen óceán, jobbra a természet megfogó ereje zöldel. Találok egy sziklát, felfekszem rá, és hagyom, hogy a meleg és a hullámok lágy moraja átjárjon. Elsiklik a szellőben felettem egy hófehér madár és társának füttyent. Széttárják szárnyukat és hagyják, hogy a szél repítse őket. Nézem őket, csak nézem és közben semmi sem fontos. Végtelen nyugalom van a lelkemben, távolról halk zene szól. Nem a fülemmel hallom, hanem érzem. Átfolyik mindenemen, az összes porcikámon, és habár meleg van, kicsit mégis megborzongok. Elfordítom a fejem a madarakról és az óceánt figyelem. A hullámait, a végtelenségét, az erejét, a nyugalmát... A csodálatos színét, a hatalmasságát. Lemászok a szikláról és tovább sétálok. Nem sietek, lassan lépkedek. Kicsit távolabb lefekszem a homokba és nyújtózom. Meleg van, a tenger morajlik, becsukom a szemem. Engedem a homokszemeknek, hogy körbevegyenek, érezzem minden apró szemcséjét. Körülvesz valami megfoghatatlan, valami amitől érzem, hogy létezem. Nem kell több nekem, boldog vagyok. Érzem a békét, a nyugalmat. Lelkemben a nap, az óceán és a lágy zene kavarog. Nem adom ezt az érzést, megtartom örökre. Gondolatban bármerre járhatok, és érzem, sőt tudom, hogy itt vagyok otthon. Itt jó nekem!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.