Van-e értelme beszélni, amikor nem hall meg a másik fél? Van-e értelme az érzéseinkről, vágyainkról, sérelmeinkről beszélni, ha az, akivel ezt tudatni akarjuk úgysem hall meg? Mennyi próbálkozás után jön rá az ember, hogy értelmetlen minden kimondott szó? Hogy annyiszor feleslegesen beszélt vagy esetleg írt. Mikor döbben rá az ember, hogy perceket, órákat, napokat fecsérelt el azzal, hogy olyas valakinek beszéljen az érzéseiről, vágyairól, gondolatairól, akit ez nem érdekel? Idő kell hozzá. Nagyon sok. És még nagyon sok idő után is hajlamosak vagyunk arra, hogy reméljünk. "Hátha meghallja.. most biztosan megért." Aztán megint nem, megint süket fülek, magas falak, a szavaink elvesznek a végtelen fekete űrben, mintha soha nem is lettek volna. És eljön egy nap. Bumm, az ember belefárad. Nem hajtja már a belső erő, nem készteti. Eszébe jut, hogy talán még egyszer, talán most jobb lesz, de aztán csak legyint. Hiszen felesleges minden kimondott szó, ha a másik úgysem érti meg, amit mondani szeretnénk vele. A hiába kimondott szavakkal pedig csak a saját magunk idejét vesztegetjük, de előrébb nem leszünk velük. Talán csak hátrébb kerülünk, érzelmileg messzebb egy lehetséges szebb jövőtől. A jövőt viszont meg kell ragadni, a múltat engedni, a hiába kimondott szavakat pedig elfelejteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.