2008. december 20-án megszületett a kisfiam, Noel.

Hogy egy álom volt a terhesség és maga a csoda a szülés, hát így visszagondolva sem mondanám. Azt hiszem csak én éltem meg rosszul. Több hónapos itthon fekvés nem tett jót. Néha becsavarodtam, néha teljesen ellustultam, másnap meg majd kirobbantam és úgy mentem volna. Volt időm gondolkozni a szülésen. Milyen lesz? Fáj. Ezt mindenki tudja. Hogyan fogom bírni? Százszor elképzeltem a fájdalmat, amit majd érezni fogok. Aztán eljött a nap. Fogalmam sem volt, hogy szülni indulunk a kórházba. Csak mentünk. És akkor már fájt. Egyre jobban. Bent mondják: ez egy szépen megindult szülés. Hogy micsoda? Nem készültem fel még... Pedig lett volna rá időm. Meg tudom csinálni? Na jó, baromira fáj, de azért igen. Órák telnek és ez egyre jobban fáj. Csak fáj és fáj. Soha életemben nem gondoltam, hogy valami ennyire fájhat. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy most én valami csodát élek át. Nem tudtam semmire. Csak a fájdalomra, ami számomra iszonyatos volt. A terhességemben sem sok örömem volt és így a szülés sem pozitív élményként maradt meg bennem. De amint meghallottam a kisfiam sírását, én is sírtam. Az viszont maga volt a csoda. Az én vérem, a kismanó aki 9 hónapja bennem lakott. Nagy hajas baba, imádnivaló, bár sokat sírogat, főleg éjjel. De azért imádom!