Habár a szív "csupán" egy szerv -nem mellékesen a legfontosabb- az emberek az érzelmeiket, amik a szerelemmel, szeretettel, hiányérzettel, bánattal, örömmel stb. kapcsolatosak a szívükben élő érzelmekként írják le. Pedig valójában nincs köze a szívünkhöz. Viszont érezheti úgy az ember, hogyha valami/valaki hiányzik neki, akkor a szívéből hiányzik egy darab. Mintha kitépték volna onnan és a helye mély sötét űrként tátongana, várva arra, hogy elnyeljen mindent ami szép és jó lehet még. Belőlem is kihalt egy darab. Az élet legszebb hónapjai és az életünk mélypontja is kapcsolódhat egyazon dologhoz/személyhez. Amikor a csúcson vagyunk nem gondolunk arra hogy lehet még rossz is. Élvezzük a mindennapokat és naívan azt hisszük ez az állapot örök. Pedig nincs örök állapot. Persze ahogy a csúcs, úgy a mélypont sem tart örökké. Persze érezhetjük sokkal hosszabbnak. És vannak szívünket kínzó gondolatok, képek vagy pl. zenék amiket ha meghallunk újult erővel tör ránk a hiányérzet. A régi dolgok iránt érzett hiány, személy akivel a legszebb hónapokat éltük meg. Tudni, hogy ez csak nekünk fáj még rosszabb. Tudni, hogy aki nekünk fontos, annak mi nem vagyunk azok, az akiért szívünk adtuk megvet és hátunk mögött kinevet. Hiányérzet, fájdalom, a szívbe markoló hatalmas kéz. A gyomor összeszorul, az étel nehezen csúszik, percek telnek, napok múlnak, jobb lesz majd... aztán mégse. Egy zene, egy dallam, mindent eltipor, megint a felszínen az eltemetett fájdalom, keserűség. Sír a szívem, a szememből már elfogytak a könnyek. Jajveszékel az űr a szívemben, amit már nem tölt ki az akit szeretek. Messze van, távol tőlünk. Ketten maradtunk és ez így nem teljes, ahogy a életünkből is csak kétharmad maradt úgy belőlem és a boldogságomból is. Valami nem teljes odabent, valaki hiányzik a szívemből.