Aida őszinte blogja

Elmondom őszintén pár nappal ezelőtt rendkívül magam alatt voltam. Olyan szintű valós depresszió tört rám, hogy testi tüneteket produkált. Rettenetes fáradtnak éreztem magam és egy cseppet sem éreztem éhséget. Éhség? Kaja? Én még a gondolattól is rosszul voltam. Ha valamit sikerült is lenyelnem, az azonnal visszakívánkozott. Ha feküdtem az ágyban, de nem jött álom a szememre, csak arra tudtam gondolni, hogy "miért éppen én?" és a "mi lett volna ha..." meg az "ezt érdemlem vajon?" mondatokra. Csupa olyan dolog, amiken nem érdemes agyalni. amik csak emésztik az embert, azonban jobb nem lesz tőle semmi. Sőt! Rosszabb lesz. Mi lett a vége a pár napnak? Az amúgy is alig súlyomból még leadtam pár kilót. Aztán megkérdeztem magamtól: megéri? Megéri magam alatt lenni olyan valami miatt amin változtatni nem tudok? Megéri idegileg tönkremenni mások miatt? Ugye a régi idézet: "Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt, önmagunkon bosszút állni." Azt hiszem nem éri meg. Van, amikor rajtunk már semmi nem múlik. Van olyan harc, amikor nem mi támadunk, mi csak védekezünk. Amikor kívülről ugyanolyan hibásnak látszunk, de aki benne van tudja, hogy nem mi kezdtük. Van amikor nem akarunk harcolni, de védekeznünk muszáj. De vajon meddig? Vajon megéri-e az ilyen harcokban győztesnek lenni? Vagy pont ezek a harcok azok, amelyikben győztesnek sem érdemes lenni. Ezek azok, amelyekben néha a győztes többet veszít. Jobb néha félreállni és hagyni a dolgokat, még akkor is, ha ez a félreállás a saját kárunkra válik. Néha jobb, megfordulni, akkor is fáj. Tovább kell tekinteni, látni a szebb jövőt és örökké remélni. Ha a bizalom el is tűnik a szókincsünkből egy időre, még visszatérhet. Nem mindenki rossz és gonosz, ha mosolygunk a világra, talán mosolyt is kapunk. Hiszen van egy gyönyörűséges kisfiam, egészséges, mosolygós, imádnivaló. Vannak szerető szüleim, akikre mindig számíthatok és támaszt nyújtanak. Egyébként azt hiszem a mélynél, nincs mélyebb. Illetve van. De az a mondás igaz, hogy az ember életében ritkán követik egymást úgy az életszakaszok, hogy egyik mélypontból a másikba essen. Általában a mélypontot jobb idők követik. Abban is hiszek, hogy az életben az emberek azt "kapják", amire rászolgáltak. A gonoszoknak eljönnek még a rossz napok, a jó emberekre úgyis rátalál a boldogság. Előbb vagy utóbb, de rá. Azt hiszem lassan beletörődök a sorsomba. Eljutok lassan oda, hogy nem kérdezem már, hogy miért és nem gondolok az olyan mondatokra, amik a ha szócskával kezdődnek. Egyébként is, ami nem öl meg csak erősebbé tesz és minden élettapasztalattal, amit az ember szerez, legyen az jó vagy rossz egy kicsit közelebb kerül önmaga teljes megismeréséhez. Lassan ott tartok, hogy picit megint tudok örülni, mert magamat siratni a legrosszabb, amit tehetek. És talán igaz az is, hogy győzni nem mindig és mindenáron érdemes, különösen nem egy olyan harcban, amit nem is mi szítunk, mi csak védekezünk. Az ebbe pocsékolt energiát kell inkább arra fordítani, hogy az ember megtalálja a helyes utat és ráleljen mellette a boldogságra is.