Az a legnagyobb baj, hogy nem látom a jelenlegi helyzetben a következő lépést. Erősen figyelek, nézek bele a félhomályba, de csak nincs ott. Topogok ide-oda a mély gödörben és nem látok se leengedett kötelet, ami megmenthet, se kapaszkodót amin kijuthatok. A lábommal már a trutyiban trappolok és közben még az én drága kisfiamat is fognom, tartanom kell, lehetőleg úgy, hogy ő ne érezze meg a lábam alatt lévő trutyi csípően büdös szagát. Itt van ez a csepp gyerek, aki nem ezt érdemelné, mindent megteszek, hogy attól, hogy ezt kapta az élettől, ne szenvedjen hiányt jókedvben és mosolyban. Olyan nehéz, a bűz csavarja az orrom, a kisfiamtól fárad a karom és egyre inkább kétségbeesek, mint a csapdába esett vadak szoktak. Megmondom őszintén, félek. Félek az élettől, a saját jövőmtől. Jó lenne elbújni előle, elbújni mindenki elől, pláne egy valaki elől. Elmenekülni a föld másik végére és hagyni mindenkit boldogan élni. Hiszen engem mindenki utál, úgy néz ki ennyire szörnyű ember vagyok, csupán ennyit kaphatok. Legfőképpen pedig egy valaki gondolja úgy (vagyis talán nem is a saját gondolatai ezek, de ez már mindegy), hogy én mást nem érdemlek meg ezen a földön, nem kaphatok esélyt és boldogtalanságra vagyok ítélve. Eszembe jut egy mondás, annyira idevág most: "Nem az a baj, hogy a sz*rban úszkálok, hanem az hogy lötyögtetik."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.