Lehetünk vajon rossz anyák még a gyermekünk megszületése előtt? Én azt hiszem igen. Az anyaméhben fejlődő pöttöm lény az anyjától függ. Tőle függ mi a tápláléka, tőle függ milyen érzelmeket él át élete legelső pillanataiban. Vajon a mélységes szomorúság, keserves hangos sírás és idegeskedés milyen hatással van a még meg nem született babánkra? Azt hiszem nagyon rossz hatással. Rossz anya vagyok, mert félek az újtól, félek változtatni és megadni a fiamnak azt amit érdemel. Nem ezt érdemli. Semmiképp. Boldognak kéne lennem és nyugodtnak. Ha valahol ezt nem tudom elérni, akkor tovább kéne menni? Mi van ha gyáva vagyok tovább lépni? Mert az olyan bizonytalan. Mi van, ha a fiamat, a saját véremet, arra "kényszerítem", hogy az anyaméhben töltött időkben végig eltűrje azt hogy az anyja nem boldog, hanem szomorú ás gyászos? Ebben az esetben ugye rossz anya vagyok? Megszületése után mindenben kárpótolnom kell. Megkapja azt a szeretetet, amit bent nem kapott meg. Simogatni, becézgetni, babusgatni fogom. Altatni, ringatni, ha ő azt szeretné. Így lesznek az elkényesztetett gyerekek? Lehet... De nem megérdemli az a pici lény? Aki még meg sem született és már tönkre akarják tenni a szülei a sok bántással? Akinek az anyja a terhesség alatt megalázást és bántást kapott és a végtelen szomorúságot átvitte a picire is? Én meg fogok neki mindent adni. De tudom, hogy ettől nem leszek jobb anya. Már elrontottam. Én csak egy valakit sajnálok: a kisfiamat. Szegény kisfiam.