Friss topikok

  • coveiro: Gratulálok! [Mindkettőnknek - valahogy az én vizsgám is aznapra esett. :-)] Tetszik a derűlátáso... (2012.02.20. 15:26) Öröm a köbön
  • szAida: Köszönöm a szavakat, kedves Péter! (2011.12.16. 22:01) Tévképzetek?
  • Szultán.bp: Kedves Aida! Igazán nincs mit! :-) Nem "idegen", csak ismeretlen. Elnézésedet kérem, illetlen vol... (2011.10.19. 21:42) Valaki öleljen már meg!

HTML

Aida őszinte blogja

Miről szól ez a blog? Mindenről. Érzésekről, vágyakról, gondolatokról. Őszintén. Nem szeretem a hazugságokat, az áltatást, a szerepjátszást. Legfőképpen a magam kedvéért írom, hogy én jobban érezzem magam az írás által. "Kikiáltsam" bánatom, örömöm vagy azt a gondolatot, ami épp foglalkoztat.

2009.05.05. 23:06 szAida

Van, hogy győzni sem érdemes

Elmondom őszintén pár nappal ezelőtt rendkívül magam alatt voltam. Olyan szintű valós depresszió tört rám, hogy testi tüneteket produkált. Rettenetes fáradtnak éreztem magam és egy cseppet sem éreztem éhséget. Éhség? Kaja? Én még a gondolattól is rosszul voltam. Ha valamit sikerült is lenyelnem, az azonnal visszakívánkozott. Ha feküdtem az ágyban, de nem jött álom a szememre, csak arra tudtam gondolni, hogy "miért éppen én?" és a "mi lett volna ha..." meg az "ezt érdemlem vajon?" mondatokra. Csupa olyan dolog, amiken nem érdemes agyalni. amik csak emésztik az embert, azonban jobb nem lesz tőle semmi. Sőt! Rosszabb lesz. Mi lett a vége a pár napnak? Az amúgy is alig súlyomból még leadtam pár kilót. Aztán megkérdeztem magamtól: megéri? Megéri magam alatt lenni olyan valami miatt amin változtatni nem tudok? Megéri idegileg tönkremenni mások miatt? Ugye a régi idézet: "Idegeskedni annyi, mint mások hülyesége miatt, önmagunkon bosszút állni." Azt hiszem nem éri meg. Van, amikor rajtunk már semmi nem múlik. Van olyan harc, amikor nem mi támadunk, mi csak védekezünk. Amikor kívülről ugyanolyan hibásnak látszunk, de aki benne van tudja, hogy nem mi kezdtük. Van amikor nem akarunk harcolni, de védekeznünk muszáj. De vajon meddig? Vajon megéri-e az ilyen harcokban győztesnek lenni? Vagy pont ezek a harcok azok, amelyikben győztesnek sem érdemes lenni. Ezek azok, amelyekben néha a győztes többet veszít. Jobb néha félreállni és hagyni a dolgokat, még akkor is, ha ez a félreállás a saját kárunkra válik. Néha jobb, megfordulni, akkor is fáj. Tovább kell tekinteni, látni a szebb jövőt és örökké remélni. Ha a bizalom el is tűnik a szókincsünkből egy időre, még visszatérhet. Nem mindenki rossz és gonosz, ha mosolygunk a világra, talán mosolyt is kapunk. Hiszen van egy gyönyörűséges kisfiam, egészséges, mosolygós, imádnivaló. Vannak szerető szüleim, akikre mindig számíthatok és támaszt nyújtanak. Egyébként azt hiszem a mélynél, nincs mélyebb. Illetve van. De az a mondás igaz, hogy az ember életében ritkán követik egymást úgy az életszakaszok, hogy egyik mélypontból a másikba essen. Általában a mélypontot jobb idők követik. Abban is hiszek, hogy az életben az emberek azt "kapják", amire rászolgáltak. A gonoszoknak eljönnek még a rossz napok, a jó emberekre úgyis rátalál a boldogság. Előbb vagy utóbb, de rá. Azt hiszem lassan beletörődök a sorsomba. Eljutok lassan oda, hogy nem kérdezem már, hogy miért és nem gondolok az olyan mondatokra, amik a ha szócskával kezdődnek. Egyébként is, ami nem öl meg csak erősebbé tesz és minden élettapasztalattal, amit az ember szerez, legyen az jó vagy rossz egy kicsit közelebb kerül önmaga teljes megismeréséhez. Lassan ott tartok, hogy picit megint tudok örülni, mert magamat siratni a legrosszabb, amit tehetek. És talán igaz az is, hogy győzni nem mindig és mindenáron érdemes, különösen nem egy olyan harcban, amit nem is mi szítunk, mi csak védekezünk. Az ebbe pocsékolt energiát kell inkább arra fordítani, hogy az ember megtalálja a helyes utat és ráleljen mellette a boldogságra is.

Szólj hozzá!


2009.04.06. 14:26 szAida

Fotók Noli babáról

Amit ígértem. Itt van két nem régi kép Noel babáról:

1 komment


2009.04.01. 22:10 szAida

Írjak már valami szépet is

Legyen már valami boldogabb bejegyzés is a blogomban, így gondoltam írok nektek a legfontosabb és egyben a legcsodálatosabb dologról az életemben. Ő nem más, mint Noel baba. Mi is van a kis gyönyörűséggel!? Jókedvű, életvidám, "beszélgetős", mosolygós (mostanában inkább kacagós) baba. Mintha azt akarná nekem sugallni, hogy "Anya, dehát a világ nem olyan rossz, kacagj velem!". Mint pl. ma. Éppen sírtam és ő a kezemben volt. Sírok, ő néz. Visszanézek rá. És erre ő rám nevet. Hangosan, kacagva. Mit ne mondjak, a könnyek abbamaradtak a meglepetésemben és visszanevettem rá. Nem én tanítom őt élni, hanem ő tanít engem mosolyogni. És ez a nem mindegy. Hihetetlen energia van benne, hihetetlen, hogy ilyen könnyen alkalmazkodik és tűri az eseményeket.

A haja nő, mint a bolondgomba, mostanában fordrászolunk is sokat, ja és a körmei is iparkodnak, így muszáj sokszor manikűrözni is. :) Szeret kint lenni, főleg hogy ilyen jó idők vannak. Szoktunk délutánonként nagyokat sétálni, ő nézelődik aztán rendszerint elpilled a babakocsiban. Éjjelente mostanában teljesen elkényeztet. Tegnap esti evés után elaludt és reggel negyed 9-kor már én ébresztgettem, hogy hahó, Noli enni kéne... :)

Mostanában szépen hízik, régebben ezzel voltak gondok. Legutóbbi mérés alapján 5040 gramm. Egész szép súly. :) A karom is megérzi általában, amikor vinni kell ide-oda a popóját. Hosszra meg aztán végképp megnőtt, olyan nyúlánk, hosszú baba, hogy csak nézek. A 62-es rugdalozók egyik napról a másikra már nem is voltak jók. Már 68-asban nyomul. ;)

Szóval ilyen az én kis cicám, imádnivaló kicsi Tündér és amit csak tudok megteszek neki így is, egyedül is és megadok neki minden tőlem telhetőt.

Most megyek alszom, mert már ő is alszik fél órája és ki kell használni az időt. :)

Szólj hozzá!


2009.03.30. 11:33 szAida

Hova tovább?

Az a legnagyobb baj, hogy nem látom a jelenlegi helyzetben a következő lépést. Erősen figyelek, nézek bele a félhomályba, de csak nincs ott. Topogok ide-oda a mély gödörben és nem látok se leengedett kötelet, ami megmenthet, se kapaszkodót amin kijuthatok. A lábommal már a trutyiban trappolok és közben még az én drága kisfiamat is fognom, tartanom kell, lehetőleg úgy, hogy ő ne érezze meg a lábam alatt lévő trutyi csípően büdös szagát. Itt van ez a csepp gyerek, aki nem ezt érdemelné, mindent megteszek, hogy attól, hogy ezt kapta az élettől, ne szenvedjen hiányt jókedvben és mosolyban. Olyan nehéz, a bűz csavarja az orrom, a kisfiamtól fárad a karom és egyre inkább kétségbeesek, mint a csapdába esett vadak szoktak. Megmondom őszintén, félek. Félek az élettől, a saját jövőmtől. Jó lenne elbújni előle, elbújni mindenki elől, pláne egy valaki elől. Elmenekülni a föld másik végére és hagyni mindenkit boldogan élni. Hiszen engem mindenki utál, úgy néz ki ennyire szörnyű ember vagyok, csupán ennyit kaphatok. Legfőképpen pedig egy valaki gondolja úgy (vagyis talán nem is a saját gondolatai ezek, de ez már mindegy), hogy én mást nem érdemlek meg ezen a földön, nem kaphatok esélyt és boldogtalanságra vagyok ítélve. Eszembe jut egy mondás, annyira idevág most: "Nem az a baj, hogy a sz*rban úszkálok, hanem az hogy lötyögtetik."

Szólj hozzá!


2009.03.29. 15:53 szAida

Fairytale gone bad...

It was so easy that night
Should've been strong
Yeah I lied
Nobody gets me like you...

...I know everything changes
All the cities and faces
But I know how I feel
About you

There's a mountain between us...

...Can we bring yesterday
Back around
Cause I know how I feel
About you now
I was dumb I was wrong
I let you down
But I know how I feel
About you now...

...Not a day passed me by
That I don't think about you
And there's no moving on
Cause I know you're the one
And I can't be without you...

Szólj hozzá!


2009.03.29. 14:23 szAida

Milyen vagyok én?

Azok szerint, akik gyerekkorom óta ismernek (szüleim, testvéreim, régi barátok) mindig, mindenben elérem, amit szeretnék. Legyen az kis cél, egy apróság vagy legyen akár nagy dolog. Azt mondják nem adom fel könnyen, ha mégis akkor annak már komoly oka van. Szerintük jóindulatú és kedves vagyok. Azok akik nem régóta ismernek inkább úgy fogalmaznak, hogy cseppet akaratos és makacs. Bár talán ez a két tulajdonság bizonyos szinten kell is ahhoz, hogy az ember elérje a céljait. Én magam úgy gondolom, hogy hirtelen élek. Egyik nap itt vagyok a másik nap meg már ott. A céljaim habár hosszútávra szólnak, szinte egy nap alatt születnek meg. És míg a nagy dolgok, amik az életemet formálták eddig mindig egyik nap csak gondolatok voltak, addig ugyanezek másnap már megvalósultak. Én irányítom az életem, mégis mintha csak sodródnék vele. Kigondolok valamit, aztán ha nem is volt még igazi elhatározás akkor is neki vágok. Nem vagyok gyáva, sem elveszett. A párkapcsolatokban talán túl nagy a birtoklási vágyam és szinte telhetetlen a szeretet éhségem. Viszont, ha valaki így szeret amilyen vagyok én őszintén, tiszta szívből tudok viszont szeretni úgy ahogy szinte senki más. Vannak boldog pillanataim, néha egy pohár gyümölcslének csillogó szemmel tudok örülni, viszont néha búskomor vagyok és akár sírok is vagy kétségbeesek. Alapjában véve talán inkább realista vagyok, mint optimista, de nem esek át a ló túl oldalára és nem vagyok állandóan depressziós. Ha valamit elképzelek vagy szeretnék, legyen apró vagy nagy dolog és mégsem sikerült, mégsem úgy lesz, akkor nagyon el tudok kenődni, szomorú leszek és kis ideig vigasztalhatatlan. Aztán hamar megint jó kedvre derülök, főleg ha támaszt kapok. A haragom gyorsan jön viszont ugyanilyen gyorsan is megy. Ilyen vagyok én. Szerintem és mások szerint sem rossz ember. Annyira biztos nem rossz, hogy ezt érdemeljem, amit most kaptam az élettől, annyira nem rossz, hogy azt érdemeljem, hogy egyedül maradjak ebben a csúnya világban egy pici babával. Mindegy, lehet ennek így kellett lennie.

Szólj hozzá!


2009.03.28. 14:41 szAida

Valami hiányzik...

Habár a szív "csupán" egy szerv -nem mellékesen a legfontosabb- az emberek az érzelmeiket, amik a szerelemmel, szeretettel, hiányérzettel, bánattal, örömmel stb. kapcsolatosak a szívükben élő érzelmekként írják le. Pedig valójában nincs köze a szívünkhöz. Viszont érezheti úgy az ember, hogyha valami/valaki hiányzik neki, akkor a szívéből hiányzik egy darab. Mintha kitépték volna onnan és a helye mély sötét űrként tátongana, várva arra, hogy elnyeljen mindent ami szép és jó lehet még. Belőlem is kihalt egy darab. Az élet legszebb hónapjai és az életünk mélypontja is kapcsolódhat egyazon dologhoz/személyhez. Amikor a csúcson vagyunk nem gondolunk arra hogy lehet még rossz is. Élvezzük a mindennapokat és naívan azt hisszük ez az állapot örök. Pedig nincs örök állapot. Persze ahogy a csúcs, úgy a mélypont sem tart örökké. Persze érezhetjük sokkal hosszabbnak. És vannak szívünket kínzó gondolatok, képek vagy pl. zenék amiket ha meghallunk újult erővel tör ránk a hiányérzet. A régi dolgok iránt érzett hiány, személy akivel a legszebb hónapokat éltük meg. Tudni, hogy ez csak nekünk fáj még rosszabb. Tudni, hogy aki nekünk fontos, annak mi nem vagyunk azok, az akiért szívünk adtuk megvet és hátunk mögött kinevet. Hiányérzet, fájdalom, a szívbe markoló hatalmas kéz. A gyomor összeszorul, az étel nehezen csúszik, percek telnek, napok múlnak, jobb lesz majd... aztán mégse. Egy zene, egy dallam, mindent eltipor, megint a felszínen az eltemetett fájdalom, keserűség. Sír a szívem, a szememből már elfogytak a könnyek. Jajveszékel az űr a szívemben, amit már nem tölt ki az akit szeretek. Messze van, távol tőlünk. Ketten maradtunk és ez így nem teljes, ahogy a életünkből is csak kétharmad maradt úgy belőlem és a boldogságomból is. Valami nem teljes odabent, valaki hiányzik a szívemből.

2 komment


2009.02.13. 14:26 szAida

Kisbabával az élet

Hogy milyen érzés egy majdnem 2 hónapos kisbaba anyukájának lenni? Milyen vele tölteni a napjaimat? Jó és egyben néha őrjítő is. Vannak sírós napjaink, vannak egészen nyugodtak. Nagyon szeretem az én kisfiamat! Csodálatos érzés anyának lenni. Amikor azonban már órák óta sír néha eszembe jut, hogy talán mégsem voltam felkészülve. Azt mondják az újdonsült anyáknál ez előfordul. De olyan rossz! Jó anyának akarom magam érezni, olyannak aki mindig türelmes a gyermekével. Aki ha a gyermeke már órák hosszat sír még mindig képes nyugodt hangon szólni hozzá és ringatni akár egy teljes napig. Nem ilyen vagyok.. Rossz anya lehetek vajon? Talán nem. Talán nem itt kezdődik a rossz anyaság. A lényeg, hogy szeressük gyermekünket, végtelen mértékekben. Igaz? Ez teljesül. Imádom őt! Az én vérem, ő az akivel 9 hónapig egy testben éltem. Most itt van velem, de még olyan pici ő. Rám van szüksége, az anyai támaszra. Igyekszem neki ezt megadni. Igyekszem mindent megadni neki amit csak tudok és még azt is, amit valójában már nem. A gyermeknevelés egy csoda! De sajnos néha órák hosszan tartó sírás után az ember már úgy érzi nem bírja tovább. És mégis bírja. Mert bírnia kell. Muszáj. És megéri. A gyermek szeretete mindent kárpótolni fog.

Szólj hozzá!


2009.01.15. 12:48 szAida

Megszületett!

2008. december 20-án megszületett a kisfiam, Noel.

Hogy egy álom volt a terhesség és maga a csoda a szülés, hát így visszagondolva sem mondanám. Azt hiszem csak én éltem meg rosszul. Több hónapos itthon fekvés nem tett jót. Néha becsavarodtam, néha teljesen ellustultam, másnap meg majd kirobbantam és úgy mentem volna. Volt időm gondolkozni a szülésen. Milyen lesz? Fáj. Ezt mindenki tudja. Hogyan fogom bírni? Százszor elképzeltem a fájdalmat, amit majd érezni fogok. Aztán eljött a nap. Fogalmam sem volt, hogy szülni indulunk a kórházba. Csak mentünk. És akkor már fájt. Egyre jobban. Bent mondják: ez egy szépen megindult szülés. Hogy micsoda? Nem készültem fel még... Pedig lett volna rá időm. Meg tudom csinálni? Na jó, baromira fáj, de azért igen. Órák telnek és ez egyre jobban fáj. Csak fáj és fáj. Soha életemben nem gondoltam, hogy valami ennyire fájhat. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy most én valami csodát élek át. Nem tudtam semmire. Csak a fájdalomra, ami számomra iszonyatos volt. A terhességemben sem sok örömem volt és így a szülés sem pozitív élményként maradt meg bennem. De amint meghallottam a kisfiam sírását, én is sírtam. Az viszont maga volt a csoda. Az én vérem, a kismanó aki 9 hónapja bennem lakott. Nagy hajas baba, imádnivaló, bár sokat sírogat, főleg éjjel. De azért imádom!

 

2 komment


2008.11.13. 15:40 szAida

Annyira várom!

Már olyan kevés idő van hátra... A kisfiam hamarosan megszületik. Hogy félek-e a szüléstől? Ezt sokan megkérdezik. Persze. Melyik nő ne félne, legalább egy kicsit. Azonban a félelmet elnyomja a várakozás, izgalom. Kíváncsi vagyok, ki az, aki már oly rég óta mozgolódik bennem, akivel eggyek vagyunk, aki bennem él és tőlem függ. Hogy néz ki vajon? Milyen lesz? Nyűgös? Hasfájós? Jó kisbaba? Na és milyen lesz a szülés? Hosszan elhúzódik vagy gyors lesz? Ugye nem kell császározni? Annyi meg annyi kérdés tolong a fejemben. Nagyon fogom szeretni az én kisfiamat, ha megszületik. Amikor majd a karomban tarthatom. A világ legfájdalmasabb órái után, a legszebb és legbooldogabb perceket élhetem majd át. És ezt mind annak a csepp kis lénynek köszönhetem, aki olykor nem hagy aludni, aki sokat csuklik és imádja a lábát a jobb bordám alá dugdosni. :) Szóval hihetetlen izgalommal telnek az utolsó hetek és olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy 19. héten koraszülést jósoltak, már nagyon messze járunk és jól érezzük magunkat 2in1, biztosan tudom, hogy egyben maradunk még addig amíg kell.

Várandósságom 34. hetében járok, 33+3 hetes a terhesség. A baba fogantatásának feltételezett ideje: 2008. 04. 06.
Születés várható időpontja: 2008. 12. 28, vasárnap.

1 komment


2008.10.20. 13:41 szAida

Szegény kisfiam!

Lehetünk vajon rossz anyák még a gyermekünk megszületése előtt? Én azt hiszem igen. Az anyaméhben fejlődő pöttöm lény az anyjától függ. Tőle függ mi a tápláléka, tőle függ milyen érzelmeket él át élete legelső pillanataiban. Vajon a mélységes szomorúság, keserves hangos sírás és idegeskedés milyen hatással van a még meg nem született babánkra? Azt hiszem nagyon rossz hatással. Rossz anya vagyok, mert félek az újtól, félek változtatni és megadni a fiamnak azt amit érdemel. Nem ezt érdemli. Semmiképp. Boldognak kéne lennem és nyugodtnak. Ha valahol ezt nem tudom elérni, akkor tovább kéne menni? Mi van ha gyáva vagyok tovább lépni? Mert az olyan bizonytalan. Mi van, ha a fiamat, a saját véremet, arra "kényszerítem", hogy az anyaméhben töltött időkben végig eltűrje azt hogy az anyja nem boldog, hanem szomorú ás gyászos? Ebben az esetben ugye rossz anya vagyok? Megszületése után mindenben kárpótolnom kell. Megkapja azt a szeretetet, amit bent nem kapott meg. Simogatni, becézgetni, babusgatni fogom. Altatni, ringatni, ha ő azt szeretné. Így lesznek az elkényesztetett gyerekek? Lehet... De nem megérdemli az a pici lény? Aki még meg sem született és már tönkre akarják tenni a szülei a sok bántással? Akinek az anyja a terhesség alatt megalázást és bántást kapott és a végtelen szomorúságot átvitte a picire is? Én meg fogok neki mindent adni. De tudom, hogy ettől nem leszek jobb anya. Már elrontottam. Én csak egy valakit sajnálok: a kisfiamat. Szegény kisfiam.

3 komment


2008.10.02. 11:55 szAida

Boldogság

Mi az a boldogság? Érezted már úgy, hogy igazán boldog vagy? Hogyan írnád le? A boldogság lehet tartós? Mert most nem arról a fajta boldogságról beszélek, amikor vmi miatt átmenetileg nagyon örülünk, hanem az igazi, tartós boldogság. Azaz a boldog élet. Volt idő az életemben, amikor semmi különös nem történt. Szó szerint semmi különös. Éltem egy nem mindig patyolat tiszta albérletben, volt egy egyszerű állásom és tanultam. Lejártam vidékre szüleimhez két hetente, olykor elmentem kirúgni egy kicsit a hámból, ismerkedtem kötetlenül, jól éreztem magam. Tehát egyszerű, gondolhatnánk "unalmas" életem volt. Mondjak vmit? Boldog voltam. Volt nap, amikor arra ébredtem, hogy jó idő van, szép tavaszi reggel és én megyek dolgozni és élem a mindennapomat és boldog vagyok. Komolyan mondom emlékszem arra az egyetlen bizonyos pillanatra, amikor sétálva befele a munkahelyemre azt mondtam magamban: "Kell ennél több? Én így boldog vagyok." Annak éreztem magam. Szerencsésnek éreztem magam, mert volt hol laknom, szerettem a helyet, egy olyan állásom volt, amire gyerekkorom óta vágytam, olyat tanultam, ami érdekelt és olyan emberekkel találkoztam akik szerettek és én is szerettem őket. Aztán fordult egy nagyot az életem. Megismertem valakit és úgy éreztem a boldogságom elérte a tetőfokát, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Szerelmes lettem, de olyan viharosan, mint még soha. Azt mondtam magamban: "Ilyen tényleg létezik? Hogy minden tökéletes legyen az életemben?". A szerelem azonban elvette az eszem. Olyan sebességgel rohantam bele mindenbe, mint egy gyorsvonat. Nem gondolkoztam reálisan, nem olyan lett az életem, mint amilyen előtte volt. Minden megváltozott. Megvolt mindenem abban a helyzetben is, sőt bizonyos reális szemszögből mérve még több is, tiszta lakás, ami már nem albérlet, kedves társ. Aztán elkezdtem feladni a régi életem apró részleteit. Mint egy kártyavárból a lapokat húztam ki sorban az életem egyes részeit az új életemből. Azt kellett észrevennem, hogy ez a kártyavár, ami előtte szépen felépítettem és olyan masszívan állt, ennek hatására kezd egyre instabilabbá válni. Lassan össze akar dőlni. Reggelente nem úgy kelek, hogy boldog vagyok. Vannak esték amikor úgy alszok el, hogy álomba sírom magam és boldogtalanság jár át és egyre csak az elmúlt időkön töprengek. Elviekben pedig most van meg mindenem. Apró bosszúságok, életet megkeserítő személyek, ezek 1-1 nehézségnek számítanak. Nem bírok velük megküzdeni, nem bírok rajtuk átlépni. Megtorpantam és úgy érzem, hogy a trutyiban úszkálok. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok az...

Szólj hozzá!


2008.09.09. 11:15 szAida

Ami körül most a világ forog...

Pici babám nődögél a pocakomban, ezzel együtt én is növögetek. Tegnapi vizsgálat alapján jól vagyunk, kissé nagyfejű a picur, de hát sok benne az ész, igaz? :)

Várandósságom 25. hetében járok, 24+2 hetes a terhesség. A baba fogantatásának feltételezett ideje: 2008. 04. 06.
Születés várható időpontja: 2008. 12. 28, vasárnap.

Szólj hozzá!


2008.09.09. 11:09 szAida

Ember, ember

Önző vagyok, féltékeny, túlaggódó. Lehetne ennél rosszabb? - kérdem én. Belátom a hibáimat. Azt mondják ez jó. Elgondolkodom. Vajon tényleg jó? Mivel jobb nekem, hogy érzem magamon, hogy önző vagyok és túlságosan féltékeny? Hogy a birtoklási vágyam hatalmas? Próbálok ellene tenni, hányszor fogadtam már meg, hogy na majd mától.. És sikerült? Nem. Maradtam ugyanolyan. Fájdalmas a tény, hogy én sem vagyok hibátlan. No hiszen, bármikor hittem ilyet? Nem, ezt senki sem hiheti, hisz mindenkinek vannak hibái. Valaki belátja, valaki nem. És van aki tud változni. Nekem miért nem megy? Ha egyszer tudom, hogy hol a bibi a szerkezetben, miért nem tudom megjavítani? Nem értek hozzá? Nem értenék a saját lelkemhez? Vagy megint csak túl aggódom? Veszélyeztetett terhességem miatt itthoni fekvésre ítéltettem. Néha azt érzem becsavarodok, magamba fordulok. Csak a kisfiam éltet. Van időm gondolkodni. Rájönni és rádöbbeni a hibáimra. Észrevenni, hogy én is csak ugyanolyan vagyok, mint a többi ember! Sajnos nem sikerül jobbnak lennem. Nem csak magamat, mást is tönkre tehetek ezzel. Mások az elvárások? Igen, előfordul. Különbözünk. Adsz valamit, amit kapni szeretnél, de nem kapod meg, amire igazán vágysz? Ez nem elég ok, ahhoz, hogy önző legyél vagy bánts másokat. Úgy érzem néha mindenki bántani akar. Pedig nem így van. Néha talán én bántok másokat. Rossz a hozzáállás. De mit tehetnék? Én is csak ember vagyok.

4 komment


2008.06.06. 16:10 szAida

Nem értem

Komolyan nem értem azokat az embereket, akiknek nem számít mások érzése. Akik kihasználnak bizonyos helyzetet, tudván, hogy a másik úgyis megbocsát. De vajon meddig? Meddig vagyunk képesek nyelni a megaláztatást, a bántást? Ha nyelünk később minden egyszerre jön vissza? Lehet, hogy a helyzet sem elég már minden esetben, hogy megmentse azt aki így viselkedik a másikkal. Aki bánt, nem figyel másra és lehet hogy észre sem véve gonosz? Ők vajon mit gondolnak? Mit éreznek? Lehet fel sem nőtt még, hogy felfogja, hogy a másik fél mit, miért csinál? Lehet, hogy nem tudja felfogni, hogy egyes tettei mit okoznak a másikban? Vagy felfogja és élvezi ha csavargatja azt a bizonyos "kést"? Nem értem. Semmit nem értek.

1 komment


2008.05.20. 12:56 szAida

Anya leszek

Vagy inkább anya lettem..? Még most is cseng a fülemben a kőnek a koppanása, ami akkor esett le a szívemről, amikor a tegnapi szakorvosi vizsgálaton a doktornő kijelentette: "Látja? Ott dobog a pici szíve.". Igen! - kiáltottam volna, ha van bennem annyi energia. Nem volt. Napok óta tépelődtem, örlődtem és szenvedtem. Csupán egy mélyről feltörő zokogás volt az összes reakcióm. 5. héten az első kimaradt havi után 1 héttel látott először orvos. Eredmény: egy petezsák, nuku embrió, nuku szívhang. Várjunk. Majd a 8. héten lesz. Ha lesz. Hogy micsoda? - gondoltam. Most 3 hét bizonytalanság? Ott van? Nincs ott? Él? Jól van? Dobog már a szíve? Kérdések kavalkádja pattogott át az agyamon, mint sok kicsi színes labda. Jöttek-mentek. Nem volt elég ez, a 7+5. napon (azaz 7 hetes és 5 napos terhesen) vérzésem volt. Úrsiten! Mi lesz most? Totál pánik. Kórház.. ügyelet.. Ügyeletes orvos nem túl kedves fazon, de megvizsgál. Minimálisan. Semmi UH vagy egyéb, hogy a kicsi jól van-e. Hazaküld, hogy nincs itt semmi baj. Tegnapig megválaszolatlanul maradt minden. Tegnap viszont kiderült. Ott van!! Az én babám. Igaz, ő még csak embrió. De az enyém! Számomra ő a legszebb, még akkor is ha csupán 1.5 centi a feje búbjától a feneke aljáig. Kis gombóc karjaival és lábaival, apró gyorsan dobogó szívecskéjével. Sajátom. Féltem, óvom, szeretem. Felemelő öröm és lesújtó aggódás. Így indul az utazásom. Kettőnk utazása.

Várandósságom 9. hetében járok, 8+2 hetes a terhesség. A baba fogantatásának feltételezett ideje: 2008. 04. 06.
Születés várható időpontja: 2008. 12. 28, vasárnap.

8 komment

Címkék: várandósság anya leszek


2007.11.15. 12:00 szAida

Íme a másik nem

Miért van az hogy ha egy társaságban, mint lány egyetlen ember jelenik meg, akkor az ő szavára semmit nem adnak? Megmagyarázzák tök okosba, hogy miért nem figyeltek oda rá. Utána bután néznek, hogy "dehát mi olyat nem.." és eljátszák, hogy ők a jó fiúk. Igazából arról van szó, hogy mint lányt, lekezelik azt az embert és ha az mondd vmit, akkor azt már a meghallgatása előtt hülyeségnek titulálják el. Mondok egy aranyos példát, ami most eszembe jut: Valakinek problémája van, végig kérdez mindenkit (természetesen kivétel a lány) majd amikor már senki nem tudja megoldani a lány is odamegy, belenéz, kérdez (persze a kérdésre nem jön válasz) majd megoldja a problémát. Erre a reakció "hát ez nem megoldás, ezt már én is csináltam". Nem az hogy "köszönöm" vagy bmi egyéb kedvesség, ami akkor lenne, ha egy másik fiú oldotta volna meg. Persze, ha a lány szóba hozza ezeket a dolgokat, akkor a körülötte lévő fiúk egyként lépnek fel vele szemben és adva a hülyét állítják, hogy már pedig ők olyat nem, és itt is az egyszem lányt hozzák ki sárosként és hülyeként a dologból. Erre kitalálják, hogy hisztizik meg hülyeségeket beszél, majd minden folytatódik a régiben. Lánynak születni egyenlő eleve megkülönböztettként születni. Egy lány társaságnak megvannak a maga elég durva dolgai, de egy fiúval ilyet soha nem csinálnának. Szóval azt hogy a lányok ilyenek, meg olyanok, simán át lehet arra vinni, hogy a fiúk ilyenek, meg olyanok. Ugyanúgy vannak hibáik, az egyetlen különbség a két nem között, hogy az egyik felvállalja a hibáit a másik pedig nem.

6 komment


2007.08.27. 13:49 szAida

Emlékek

Régi emlékek lassan homályba vesznek. Ez annyira szomorú. A régi idők szép eseményei, jó élményei szépen lassan elkopnak, az emlékek már nem élnek úgy bennünk, hogy teljes valójukban felidézhessük. Egy – egy régi zene, egy – egy szó adhat nekünk erőt az emlékezésre. E nélkül a dolgok sötét verembe zuhannak és elfelejtjük őket, csak a jelen eseményeivel törődünk. Pedig emlékezni jó. Bár ez attól is függ, hogy ezt hogyan tesszük. Mert ha csak arra gondolunk, hogy de szép is volt akkor, most meg milyen rossz, akkor ez csak lehangol. De emlékezhetünk örömmel is, nem összehasonlítva a jelennel. Bármit elvehetnek tőlünk, de az emlékeinket soha. Akkor mi miért dobjuk el magunktól? 2005-01-05

1 komment


2007.08.26. 21:17 szAida

A hit

    A hit csodákra képes. A hit mindenre képes. A hit gyógyít, a hit öl. Különböző gyógymódok. Természetgyógyászat, homeopátia, akupunktúra. Vajon ezek tényleg használnak? Biológiai értelemben? Vagy csak az ember hite gyógyít? Ismerek egy történetet. Sógorom nagymamájával történt, így hiteles a történet, nem úgy, mint azok, amiket lapokból, könyvekből olvasunk, és ki tudja ki találta ki, vagy hogy valóban megtörtént-e. Szóval a hölgy rákos beteg volt. Mélyen vallásos, azt vallja, hogy Isten létezik, ő vezérli utunk, és tőle kérhetünk tanácsokat, segítséget. Addig mondta a rokonoknak, míg azok, amikor már járni sem tudott a gyöngeségtől, be nem vitték a templomba. Kis idő múlva gyógyultan távozott és utána már nem sok kellett a felépüléséhez. Az orvosok hitetlenül és értetlenül álltak az eset előtt. Azóta egészséges és boldog asszony. Én a betegsége után egy évvel találkoztam vele, nővéremék lakodalmán, ahol nagyon jól érezte magát, evett-ivott, táncolt. A 95 éves idős hölgy állítja, hogy Isten gyógyította meg. Vajon tényleg így van? Higgyük el neki, hogy egy lény, aki fehér ruhában ül odafent, kérésre gyógyít? Akkor másokat miért nem gyógyít meg? Vagy higgyük, hogy akit ő Istennek nevez, „csupán” egy erő? Olyan szintű erő, amely gyógyítani képes? Úgy gondolom, hogy ami meggyógyította az asszonyt a hite volt. A hite adott erőt, hogy meggyógyulhasson. Hisz az emberi test sok mindenre képes, ha elég energiája van. A hit energiát ad. A múltkori szösszenet, amit a „Több, mint hittem” írásomban állítottam a hitről félig igaz. Vagy talán egyáltalán nem? Lehet, hogy mégis csak hit kérdése minden. Akár még politikus, filmsztár is lehet belőlünk? Minden bizonnyal igen. Ha valóban akarunk. Nem csak álmodozunk róla. „Ne álmodd az életed. Éld az álmaid!” Pontosan arról szól, hogy az akarat is kell a hit mellé. Akard is, ne csak álmodozz róla. Álmodozással csak az életet veszed el magadtól. Aki álomvilágban él, az valójában nem is él.

1 komment


2007.07.22. 21:03 szAida

A jogsi

Tegnap volt a forgalmi vizsgám, sikerült, úgyhogy megcsináltam, kezemben a korlátlan A-s jogosítvány! :D

8 komment


2007.06.03. 19:11 szAida

Csúnya irigység

Az emberek miért irigykednek? Miért van az, hogy úgy érzed, hogy a szíved kiesik a helyéből és mardos a vágy, ha valakinek megvan az, ami neked nincs, csak szeretnéd. Épp az imént tűzött el előttünk 4 motoros, szebbnél szebb sportmotorokkal száguldoztak, csodálatos hangot hagyva maguk után. A 4 közül az egyik 1 Honda CBR-rel motorozott. Már gyerek korom óta csodálom a CBR-eket. Az a kidolgozás, az a forma, nagyszerű menetteljesítmények, a CBR egy csodálatos motor! Amíg élek nem adom fel, hogy egyszer nekem is legyen egy 600-as CBR-em. Ahogy elhúzott a 4 motoros, kis híján könnybe lábadt a szemem. "Én is akarom" - szólalt meg a belső hang. Nem biztos, hogy az idén meglehet a saját motorom. Pedig annyira szeretném. Nem bírom ki, hogy akárhányszor elmegy mellettem valaki motorral, megőrülök a vágytól és kiszakad a szívem a szomorúságtól. Ilyenkor nem tudok másra koncentrálni csak akörül forog az agyam. Kizár mindent, ami nem ezzel kapcsolatos és én ez ellen nem tehetek semmit. Én mindig is olyan voltam, ha egyszer valami kellett, akkor az igazán, nagyon kellett. Megőrültem érte és néha még a fél karom is átadtam volna érte cserébe, ha megtehetem. Mindig is irigykedve tudtam nézni azokat akik már elérték azt, amit én csak szeretnék. Olyankor én még inkább szerettem volna elérni a célom. Csúnya dolog az irigység, de igazából mindenki irigy, csak nem mindenki vallja be. Alap emberi tulajdonság, maximum elfedni lehet, de olyan nincs, hogy valaki ott legbelül legalább egy kicsit ne legyen irigy. Én pedig motort szeretnék! Ezért igenis irigykedve tekintek azokra, akiknek már ez megvan. :(

2 komment


2007.05.31. 14:11 szAida

Kevesebb, mint hittem

Érezted már, hogy túl sokat képzeltél magadról? Nincs annál rosszabb, mint amikor rájössz, hogy sokkal kevesebbet érsz, mint hitted. Azt hiszed, hogy igenis Te erre képes vagy, és csak akkor jössz rá, hogy mégsem, amikor nem sikerül. Furcsa.. Olvastam egy idézetet: „Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, úgy lesz, ahogy gondoltad.” Pedig nem elég. A hit nem elég. Ha nem vagy képes valamire, akkor nem vagy. Hiheted magad királynak, politikusnak, filmsztárnak, olimpiai bajnoknak. Ha egyszer nem vagy az, akkor a hit csak hit marad. Amikor nagyképűen bevállal az ember valamit, mert neki, az mennyire menni fog, bizonygatja magának, sőt nem is kell bizonygatnia, tudja, hogy ő erre képes, mert hiszi, és ismeri a saját képességeit. Aztán eltelik egy kis idő. Kudarc, kudarc hátán, és rájön, hogy elszámolta magát. Abból nem is tud annyit, emebből nem képes ennyit véghez vinni, az a másik pedig hiába látszik egyszerűnek, valahogy mégsem megy. Azt hiszem elhagyott a szerencsém. A hit mellé szerencse is kell. Szerencse valamely életterületen. Szerencse? Véletlenek összjátéka? A rendezett sors egy halmaza? Akármi is, most ahol eddig volt, ott most elpártolt mellőlem. Mintha csak azt akarná sugallni: „Azt hitted képes vagy rá, ugye? Nagyon rosszul hitted! Most megmutatom neked, milyen az, amikor az ember kudarcot vall.” Pedig nincs visszaút. Most már csak előre van. Letérni letérhet az ember az ösvényről, de vissza nem fordulhat, akkor sem, ha rájött, az előző kereszteződésben rossz irányba folytatta útját. Menni kell előre. Ha letér, nem biztos, hogy jobb lesz neki. Ha megy előre és egyre több „mocsokba” lép és egyre több olyan patakba ütközik, amelyen alig bír átkelni, vagy a patakok már folyóvá nőnek, amiket szinte átúszni is lehetetlen, akkor sem fordulhat vissza. Kereshet csónakot, kereshet hidat, a kitartás eredményt szül. Azonban nem mindig. Mi van, ha annak a folyónak a két partját még sehol nem kötötték össze híddal, és csónak sincsen? Csónakot épít? Mi van, ha a folyó azon partján, ahol áll, nincs alapanyag? Semmi nincs. Lassan elfogynak a lehetőségek. A kitartó ember sem mindig éri el a célját. Sok minden együttesen kell, ahhoz, hogy célunkat elérjük. És ha egyszer azt vesszük észre, hogy olyan folyóba ütköztünk, amin mi már nem tudunk, esetleg nem merünk átkelni, netán már 10-szer megpróbáltuk átúszni, legutoljára majdnem bele is fulladtunk, akkor rájövünk, hogy rossz fele mentünk. Valahol letértünk arról az irányról, ami számunkra megfelelő lett volna. Ilyenkor nincs mit tenni, visszafele nem, csak előre haladhatunk. Ha érezzük, hogy ez a folyó nekünk sok, túl mély, túl gyorsan kavarok, vagy csak túl széles, akkor a lehetetlent is meg kell próbálni, és nem szabad leülni a parton. Még akkor sem, ha végképp elkeseredtünk, vagy odabent nevet rajtunk a kisördög és ezt ismételgeti: „Hehe! Te erre nem vagy képes!”.

1 komment


2007.05.30. 18:01 szAida

A végtelen és a semmi

Végtelen, semmi, a miénktől különböző érzékszervek, a mi világunktól eltérő világok. Ezek a dolgok mind-mind olyanok, amelyeket nehéz, illetve némelyiket lehetetlen elképzelni. A mi agyunk úgy lett megtervezve, hogy a véges dolgokat és az általa ismert dolgokat legyen képes befogadni. Próbáltad már elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik minden? Úgy igazából minden. Nem csak a Föld, az emberek, a Hold. Hanem minden. Minden, ami a mi véges világunkon túl van. Minden, ami a végtelen világegyetemben valaha is létezett. Egyik pillanatban, még itt vagy, ülsz a szobádban a számítógép előtt, aztán hopp és a következő pillanatban megáll minden. Vége. Marad a semmi. Csend és sötétség. De vajon a semmire mondhatjuk-e egyáltalán, hogy csend és sötétség? Mert ugye itt jön be az, amiről beszéltem. Én nem tudom máshogy jellemezni a semmit. Csak, mint csend és sötétség. Végtelen ürességgel társulva. Nincsenek érzések, eltűnik a boldogság, a szomorúság. A semmiben ezek olyan viccesen aprónak tűnnek. Cseppet talán értelmetlennek. Miért tűnik értelmetlennek? Mert az értelmét a mi világunkban kapja meg. Tágabb keretek közé rakva eltörpül. Vagy gondoltál már abba bele, hogy milyen a végtelen világegyetem? Milyen a végtelen számú naprendszer egymás mellett? Nem tudod elképzelni. Nem lehet elképzelni. Valamiből végtelen számú. Hogyan lehet, hogy mindegyik különböző? Elvileg végtelen naprendszer van. Mindegyik különböző, de a végtelenségből adódóan sok nagyon hasonlít egymásra, csak a legapróbb részletben tér el a másiktól. Viszont, ha végtelen létezik valamiből, akkor ez nem teljesülhet. Teljesülnie kell annak is, hogy egyformák is létezzenek. Vagy nem? Ez lehet, olyan, mint, amit elsős koromban egy matematika tanáromtól hallottam, azóta is a kedvenc mondatom: „Ha az Eiffel-tornyot meghosszabbítanánk, amennyire csak lehet, akkor véges sok vas kéne, de a torony végtelen lenne.” Na ezt add össze? J Én ezzel a mondattal egy ideig elvoltam. Lehet rajta agyalni, lehet erőltetni az ember agyát, hogy rápörögjön a végtelenre. Nekem kb. fél évembe tellett mire teljes mértékben képes voltam felfogni, miért is igaz ez így. Azonban imádtam rajta gondolkozni, imádtam, hogy egy olyannak az értelmét kell meglátnom, ami egyértelműen van, csak nekünk „véges” embereknek, ezt nehéz belátni.

1 komment · 1 trackback


2007.05.22. 22:38 szAida

A teljesség felé

Egy nagyon jó könyvet kezdtem olvasni a napokban. Igazi gondolkodtató, pont olyan amilyet szeretek. A vallás végig kíséri a könyvet, néhol rejtett társként, más helyeken pedig az előtérben haladva. Nem vagyok a klasszikus értelemben vett hívő, nem kapcsolódik az életemhez a vallás, mégis tetszik, amit olvastam. Nem azért, mert úgy érzem ez én vagyok, nem is azért, mert pontosan úgy gondolom, mint az író. Azért tetszik, mert egy különös és érdekes ember gondolataiba nyerhetek bepillantást. Az, hogy nem értek egyet valakivel még nem jelenti azt, hogy nem érdeklődöm a nézetei iránt. Kíváncsi természet vagyok, szeretem az új és az enyémtől eltérő álláspontokat, nézeteket. Viszont amit kialakítottam magamban a világról azt nem engedem másoknak, hogy megváltoztassák. Én nem mások véleményeinek és nézeteinek „összepakolásával” szeretném megépíteni az enyémet. A saját tapasztalataimra, gondolataimra, felfedezéseimre - legyen az apró vagy egész nagy - szeretnék támaszkodni. A könyv írója meggyőződéssel hisz abban, hogy a teljesség a személyiség és az egyén feladásáról szól. Szerinte ez csak „segédeszköz”. Idéznék egy rövidet: „A határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek.” Furcsa elgondolás. Elgondolkodtató. Mennyire nem tudok azonosulni ezzel a nézettel. Sőt szinte szöges ellentétben áll az én véleményem ezzel. Ettől függetlenül tetszik. Én úgy látom, hogy a személyiség, az egyén, az fontos dolog. Ha csak segédeszköznek kaptuk, akkor is használnunk kell. Nem azért vannak az emberek felruházva egyéniséggel, hogy eldobják maguktól. Hisz, ha úgy tekintenék önmagamra, ahogy azt a könyv írója tanácsolja, akkor valójában már nem lennék egyedi. Mindenki ugyanaz az időtlen-határtalan, változatlan öröklétnek vagy annak részének tartaná magát akkor igazából, már nem csak a személyiségek és az egyének, de az „én” is eltűnne. Az író szerint pedig pont ott kezdődik az „én”. Na ebben látjuk máshogy. Attól függetlenül megemlékezem erre a könyvre még sokáig. Segít abban, hogy a saját véleményem és nézetem még inkább erősödjön bennem, még inkább a magaménak érezzem. Talán az írónak is voltak hasonló szándékai könyvével kapcsolatban. Nem feltétlenül azért írta, mert azt akarta, hogy mindenki így lássa. Gondolkodásra akart sarkalni, azt akarta, hogy mindenki közelebb kerüljön valós önmagához és saját nézeteihez. Pont ez az, amiért ezentúl a kedvenc könyveim közé fogom sorolni Weöres Sándor: A teljesség felé című művét.
2006-08-03

Szólj hozzá!


2007.05.20. 22:43 szAida

Az okos és a bölcs

Vajon tényleg van benne valami, hogy a lányok butábbak, mint a fiúk? Erről múltkor a neten olvastam egy nagyon jó anyagot: „Íme a két nem: a hím okos, a nőstény meg bölcs. A természettudományos megismerés a férfiaknak veleszületetten a vérükben van. Egy kissrác, amint arra fejlődése során alkalmassá válik, azonnal mindent szétszed és megvizsgál, legyen az cserebogár vagy játékautó. És ha a kislány mellette sírva fakad, mert sajnálja szegény bogarat, a fiú esetleg kicsúfolja és akár butának is nevezheti. Az ő szempontjából igaza van: a lány sosem fogja a valóságot abban az értelemben kutatni és megismerni, ahogyan a férfiagy erre predesztinálja a másikat. A kislány tehát butább a fiúnál. A kislány azonban tudja, vagy inkább sejti, érzi, hogy a szíve mélyén neki van igaza. Hogy a fiú ugyan okosabb lehet nála, de bölcsebb soha. Hogy a tudás, nem adatok, évszámok, számértékek sora, s hogy amint egy gyöngysort az ember elszakít és a gyöngyöket külön-külön akarja megvizsgálni, azonnal elvesztette a lényegét. Hogy, amit vizsgál az már rég nem gyöngysor, hanem csak gyöngyök. És a kettő nem ugyanaz.” Ebben tehát lehet valami, a maga értelmében. A probléma ott kezdődik, hogy ezen megállapítás alapján az emberek azt hiszik, hogy ez az összes nőre és férfira igaz. Pedig ez nem így van. A férfiak képtelenek elfogadni, hogy egy nő is tudhat és hogy a nő sem mindig gondolkodik úgy, ahogy az a tanulmányból kivehetően a nőknek „illene”. Képtelen elfogadni, hogy vannak reál beállítottságú nők. Pedig vannak. Emiatt ezeknek a nőknek jóval többet kell bizonyítani ezen területeken, mint férfi társaiknak. Még ma is vannak szakmák, amelyeknél a férfi az elfogadott és ha egy nő akar bekerülni, akkor rengeteget kell bizonyítania és még ekkor sem biztos, hogy elfogadják. Erre egy bölcs mondás: „Ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon.” Ezt soha nem szabad elfelejteni. A szomorú az az egészben, ha férfinak születsz, soha nem kell „használnod az ablakot”.
2006-05-28

2 komment


süti beállítások módosítása